2016.05.08. 20:35, CIarie
Elsősorban. Úgy érzem némi magyarázatra szorul az előző bejegyzésem, ugyanis a kommentek alapján teljesen más ment át az olvasóknak, mint ahogy én azt gondoltam. Véleményem szerint én nem azt mondtam, pontosabban írtam, hogy én egyedi vagyok, nincsenek hibáim, tökéletes vagyok. Ugyanis erről egy szó sem esett, többször is újraolvastam a bejegyzést. Nem építkezek mások által kreált véleményekre, ezek az enyémek, pontosabban azok a tapasztalatim, amiket az évek alatt szűrtem le. Továbbá, ahogy a végén írtam, én nem általánosítok és nem az első megítélésem alapján ítélkezek az emberekkel kapcsolatban. Szeretek új barátságokat kötni, független attól, hogy néz ki, mik a szabadidős elfoglaltságai, mi a menő számára, stb. Ugyanis, amíg a barátomként viselkedik és bánik velem, addig egy szavam sincs senkire.
Christine és Chantelle; köszönöm, hogy elmondtátok a véleményeteket és megcáfoltatok egy-két szempontot, amit megemlítettem. Való igaz, hogy az indulatok domináltak nagyrészt a bejegyzés írása közben, és való igaz, hogy egyetemi vonalakban már másképp gondolják az emberek ezeket a dolgokat. De középiskolában, pontosabban a 9-10. osztályban nagyon is ez alapján történik az osztály „nagyjainak” a megkülönböztetése, és erre szerettem volna kitérni. Sajnálom, ha tettem olyan megjegyzést, amivel valamelyikkőtöket megbántottam. Nem az volt a célom, hanem az, hogy egyrészt leírjam az érzéseimet, véleményemet (ugyanis ezért blog a blog), másrészt az, hogy némiképp válaszreakciókat kapjak arra, amit tapasztaltam. Ki hogy éli meg, mi a véleménye, stb. Örülök, hogy kommenteltetek, sokat segítettek a jövőre nézve. (Remélem nem lesz tirpákság, ha nem válaszolok külön, hanem a bejegyzés elejében rendeztem a dolgokat).
Charlie: nálunk is mindennapos, hogy az elsősök kiosztják a felsőbb éveseket, gondolok itt a harmadikasokra és a végzősökre. Ez ellen nem igen lehet mit tenni, de volt már arra példa, hogy a tavalyi évben egyik osztálytársam nagyon szidta az egyik, akkori 11.es tanulót, és egyik alkalommal, amikor meccs volt a tesiteremben leöntötte a lelátóról egy kis vízzel is. A srác vérszemet kapott és még aznap felkente az említett osztálytársamat a szekrénysorra, amit az ő osztálytársai tudtak megállítani.
És akkor most következzen egy szintén mély téma, ami az utolsó válaszom alapján fogalmazódott meg bennem.
Szerintem az erőszak semmire sem megoldás. Se lány-lány, se fiú-lány, se fiú-fiú között. Mégis, a fiúk szeretik verekedéssel eldönteni, hogy melyikük az erősebb. Volt szerencsém egy verekedésben mindkét félnek a szemszögét megélni, volt, hogy én ütöttem és volt, hogy engem.
Természetesen nem kell igazi verekedésre gondolni, soha nem is volt életcélom, hogy egy komoly csetepatéba kerüljek. Az első történet, amit szeretnék megosztani veletek az talán 6. osztályban történhetett. Mentünk közösen ebédelni, és az egyik osztálytársam kegyetlenül felhúzta az agyam a hülyeségeivel. Ekkor jött az, hogy a fél társaságnak nem jutott kaja, mert későn mentük és elfeledkeztek a dologról, így kiosztották repetának. Végül is valamilyen úton-módon megoldásra került a dolog, és mindannyian kaptunk ebédet. Ezután az osztályfőnökünk is húzta az agyunkat, osztálytársam ismételten elkezdett magyarázni, én meg megpofoztam. Nem történt semmi baj, nekem se meg neki se, de ezután elrohantam a vécébe, magamra zártam az ajtót és elkezdtem sírni.
Sokáig gondolkoztam azon, hogy vajon miért sírtam. Miért nem voltam büszke magamra, vagy miért nem haragudtam? De egyik sem, igazából. A legjobb, amit mondani tudok arra, hogy miért sírtam, az a csalódás. Csalódtam magamban, amiért nem tudtam uralkodni az érzéseimen, és az indulatok erősebbnek bizonyultak, mint én. Csalódtam azért, mert megütöttem valakit, aki közel áll hozzám, mégha csak annyira is, mint osztálytársam. Csalódtam, amiért mindig is azt vallottam, hogy agresszió nem megoldás semmire, és én is a könnyebb utat választottam.
Miután percekig bőgtem és miután a fél osztályom bejött, hogy mi a bajom felkeltem, megkerestem a lányt és bocsánatot kértem tőle. Ő nem haragudott rám, nem lett semmi baja sem, és megköszönte, hogy volt bennem annyi, hogy elmondtam a dolgokat. Azóta nagyon jó barátok lettünk, gyakran eljártunk délutánonként közös programokra, rengeteget nevettünk. Aztán jött a továbbtanulás, és teljesen elkerültük egymást. Más iskolába ment mint én, de a koleszunk egy volt, így néhanapján még találkoztunk. Mióta kijöttem a kollégiumból, ha szembe is jön velem az utcán nem köszön, inkább elfordítja a fejét. Megkérdeztem pár osztálytársam, velük is hasonló a helyzet. Nem igen tudom, hogy miért van ez, de ha nem köszön vissza, én nem erőltetem.
A második történet, amikor én voltam a bokszzsák. Olyan ember ütött meg, akiről nem erre számítottam. Semmilyen előjele nem volt a dolognak. Felhívott, hogy álljak meg, én megálltam a főutca és egy másik utca kereszteződésénél, ő megrángatott, kiabált velem és megpofozott. Többen kérdezték, hogy mi volt ez a cirkusz és ez az egész, én meg csak annyit mondtam a dologra, hogy hagyják, ne foglalkozzanak vele, az én dolgom. A mai napig nem értem annak okát, hogy ha valaki ideges miért máson kell ilyen formában levezetni a benne felgyülemlett haragot. Fáj és nagyon bánt a dolog, a mai napig félve beszélek vele és félek a hirtelen mozdulatoktól, bárki is teszi.
Mindenesetre mindkét történet egy életre megmarad bennem. Tanultam mindkettőből. Megtanultam, hogy az agresszió nem megoldás az indulatok csillapítására és semmilyen problémát nem old meg. Továbbá azt is megtanultam, hogy néha el kell viselni néhány pofont az élettől ahhoz, hogy biztosan tudjunk tovább lépni.