Clarie's things

Ahogy hazafelé baktattam a ködös utcán, az esőcseppek megállhatatlanul kopogtak a kapucnimon. A legtöbb ember azt gondolná, hogy nyáron ’majdmegpusztulok’ meleg van, nem lehet egy lépést sem tenni hideg üdítő nélkül, és hogy a nap sugarai áttörnek mindenhol, így beragyogva az egész várost. Szép gondolat, de nem így volt.

A mai nap sokban különbözött a többitől. Már reggel érezni lehetett a levegőben, hogy nem egy felhőtlen nyári napra számíthatunk. A szekrényemet feltúrva kerestem egy tisztességesebb ruhát, amit eső esetén is felvehetek, majd gyors elköszönés után sétálni mentem.

A többiekkel ellentétben engem nem vonzottak azok a dolgok, amikkel ők naggyá próbáltak válni a másik szeme előtt. Soha nem volt még alkohol a kezemben, nem is terveztem, hogy a közeljövőben egy szombat estémet a közeli szórakozóhelyen töltve, vadidegenekkel táncolok, és másnap nem emlékszem semmire.

Mindig is az a rendes lány voltam, aki elvállalta, ha valaki megkérte valamire, és készségesen megcsinálta. Soha nem feleseltem a szüleimnek. Tisztelem őket. Nem ülök hajnali kettőig a gép előtt meggörnyedve, inkább olvasok egy jót.

Emiatt rengetegen kiközösítettek, mert szerintük más voltam. Szerintük nem érdemeltem meg azt, hogy emberként bánjanak velem. Minden reggel gombóccal a torkomban keltem, és kedvtelenül vánszorogtam az iskolám bejáratához. Az első csengetés után már vártam, hogy mikor hallom meg az utolsót, és menekülhetek el innen.

Nem volt senkim. Nem voltak barátaim. Minden szünetben, amikor a többiek megbeszélték, azokat a lényeges információkat, amit másoktól hallottak, igaz, nem ismerték az illetőket, akikről szó volt, de olyan dolog történt, amit nem lehet máskor elmondani, és hangos nevetések közepette osztották meg egymással a hülyébbnél hülyébb eseményeket, én a padomra támaszkodva néztem ki az ablakon. A gondolataim messze jártak, mondhatni csak testileg voltam jelen. Minden egyes pillanatban megfogalmazódott bennem az a kérdés, hogy ha a madarak bárhová elrepülhetnek, miért térnek mindig ugyanoda vissza? Vajon nem vágyódnak arra, hogy egy új területet fedezzenek fel? Később ugyanezt megkérdeztem magamtól is…

Amikor meghallottam az utolsó csengőszót tudtam, hogy végre szabad lehetek, és ha csak pár órára is, de visszatérhetek a biztonságomat és a boldogságomat jelentő falak mögé. Általában gyorsan összepakoltam, és szó szerint rohantam hazafele.

Amit otthon csináltam, édesanyámék szerint az internetfóbiámnak a fejlesztése, szerintem meg az internetes levelezőbarátimmal való kapcsolattartás volt.  Több honlapon is jártam, így rengeteg kedves embert ismertem meg, a legtöbben velem egykorúak.

Ők boldogan meséltek arról, hogy milyen jól szórakoztam egy-egy délután, hogy milyen jól telt a hétvégéjük, hogy milyen jót sétáltak, stb,stb. Én meg a könnyeimmel küszködve találtam ki lehetetlen sztorikat. Nem tudom, hogy azért választottam ezt az utat, mert nem akartam lemaradni tőlük, vagy talán azért, hogy egy olyan képzeletbeli világban éljek, ami a valóságban nem történhet meg…

Útközben belerúgtam egy-egy kavicsba, amik kanyargósan szaladtak végig az eső által eláztatott úton. Rajtam kívül nem sokan voltak, igaz, ki akart volna szakadó esőben a város egyik legelhagyatottabb részén sétálni?

Szerettem, amikor egyedül lehettem, így el tudtam merülni a gondolataimban. Minden egyes alkalommal eszembe jutottak azok a dolgok, amik nekem nem, de másnak jó nagy mértékben megadatik. Én ezt baráti szeretetnek hívom. Nem tudom megfogalmazni, hogy mennyire kerestem a barátokat körülöttem. Annyira szerencsétlen lennék, hogy minden áldott alkalommal elrontanám? De mivel?

Egy tócsát átlépve egy kicsi, de rozoga fahídra léptem, ami azon a hajszálvékonyságú folyóvízen vezette át az embereket, amire a városban élők büszkék voltak. Megálltam a tákolmány közepén, majd a korlátra támaszkodva a távolba meredtem.

Az esőnek köszönhetően nem sokat sikerült kivennem a messzeségből, csak egy szürke fátyolt láttam, ami elmosott mindent, ami mögötte volt, így lehetetlenné téve a nézelődést. Igaz, ha őszintén akarom megmondani, nem is akartam nézelődni, csak a távolba meredni.

Mélyen beszívtam az eső illatát, ami valaminek a vége és valaminek a kezdetét jelentette. Valahogy így lehet az ember a könnyeivel is. A fájdalom vége, és egy másik, boldogabb jövő kezdete. Csak ahogy a természetben, bennünk is felgyülemlik a sok szenny és mocsok, amik később gondokká, szenvedéssé és fájdalommá alakulnak, majd egy aprócska könnycsepp formájában óhajtanak távozni belőlünk. De, ahogy a természetben is, ha valami megindul, nincs megállás, egy könnycsepp után távozik még egy, és mintha egy láthatatlan lánc kötné össze őket, csendesen lecsúsznak az arcodon, és a fölre hullva megsemmisülnek.

Nem tudom, hogy meddig állhattam ott, a rozoga fahídon, de az eső elállt, és kezdett kirajzolódni a véget nem érő mező, ami a város mögött feküdt. Néha egy-egy fa felbukkant, de olyan sima volt az egész róna, mint egy újonnan vásárolt füzet lapjai. Ahogy az első továbbállt, megszűntek a természet és a város gondjai, eltűntek a porhalmazok, megszűntek létezni az emberek által kimondott nem szalonképes szavak maradványi, és helyettük egy tiszta, felfrissült város képe köszön vissza. A város várja, hogy az emberek újra kimozduljanak, és a régi macskaköves járdáin újra megjelenjen az élet.

Lekaptam az átázott kapucnit a fejemről, majd bohókásan ellöktem magam a híd korlátjáról, és elindultam, hogy ismét hazamenjek. Az út, ami az idejövetelem fele az arra járó autók miatt poros és elhanyagolt volt, ismét visszanyerte eredeti formáját.

Talán az emberi lélek is hasonlóan működik. Talán, ha megszabadul az őt érő kínoktól, az addigi elhanyagolt, és a mocsok és a szenny által elfeketített lélek újraéled, és egy hófehér, ragyogó, szemet-gyönyörködtető lélekké válik. De ezt a változást csak akkor éri el, ha sikerül kiadnia magából mindent, amire nincs szüksége.

Azok az emberek, akik nem tudnak sírni, nem tudnak megszabadulni az őket érő fájdalmaktól sem. Nem tudják, hogy milyen érzés, amikor a régiből egy új születik.

Ahogy befordultam az ismert utcába, megláttam, ahogy a város éled. A szomszédok kidugták a fejüket az ablakon, hogy megállapítsák, teljesen elállt az eső, a gyerekek már az udvaron játszottak, míg a fiatal korosztály szokásához híven a gép előtt ült, és valószínűleg megosztotta a közösségi oldalon azt a tényt, hogy nem esik az eső.

Sokszor megfordul a fejemben, hogy talán én vagyok más, és a többieknek van igaza. Talán ha nem egyedül sétálnék, és azon a bizonyos közösségi oldalon tölteném a napjaim meghatározó részét, talán befogadnának, és talán lennének barátaim.

Olyan barátok, akik itt, ebben a városban vannak, akik az én iskolámban vannak. Akik elfogadnak olyannak, amilyen vagyok, és nem kérik, hogy változzak meg. Nem akarnak irányítani, és uralkodni felettem. Nem akarják, hogy bajom essen, ezért minden nap megkérdezik, hogy mi történt velem az este, hogy minden rendben van-e. Akik felkészülten várják a születésnapomat, és felköszöntenek. Akiknek a rosszkedvem nem egy céltábla, ahová a gúnyos megjegyzéseiket kell dobálni, hanem egy pont, ahonnan közös erővel akarnak felhúzni. Olyan barátok, akik szeretnek..

Lenyomtam a bejárai ajtó kilincsét, és beléptem a meleg előszobába. A vacsorakérdést egy „majd meglátom” válasszal lerendeztem, és áthaladva a nappalin, a szobám ajtajához értem. Gyors pillantást vetettem az ablakra, ami mellettem volt, és az arra járó emberek számára megmutatta, amit ő lát.

A tudatlan ember számára ez csak egy sima ablak lehetett, amin könnyedén le tudja ellenőrizni, hogy kint milyen idő van. Az olyan ember számára, mint én, egy fel nem fogható dolgot jelentett. Az áthatolhatatlan és átláthatatlan falak közt volt egy-két hely, ahol a napfénynek nem kellett küzdenie azért, hogy betörjön a házba, és fényével elárassza azt. Az ablak a hozzám hasonló ember számára egy olyan ajtót jelentett, amin hiába próbálkozik, nem tud átlépni, de félúton van, hiszen láthatja azt. Az ablak nem rejti el a titkait, mindenki számára felfedi azokat.

Igazából minden ember ugyanolyan, ha egy adott megközelítésből nézzük. Mindenki ugyanúgy kezdi az életét, de csakis rajta, csak és kizárólag rajta múlik, hogy mivé változtatja azt. Minden ember szerető családban, épen és egészségesen szeretne felnőni. Mindenki egy szerető házastársat szeretne, boldog gyerekeket, nagy házat, és egy olyan öregkort, amiből büszkén gondol vissza az eltöltött éveire.