Clarie's things

A nap szokásosan indult, ismét belecsöppentem abba a megállíthatatlan körforgásba, ami már hosszú ideje a mindennapjaim része volt. Minden egyes nap gépszerűen teljesítettem a feladataim, részt vettem a rendezvényeken és végeztem a munkámat. A reggeli kávém mindig új gondolatok kavalkádja közt fogyasztottam el, majd munkába menet már egy új cikket kezdtem megfogalmazni a fejemben. Hazaérve vacsoráztam, majd esténként megnéztem egy filmet, és aludtam.

Egy ideig megfelelt ez a menetrend, később már kezdett szűkössé válni az időm, a túlórák és az előléptetés után. Úgy éreztem, hogy sok nekem az a munka, amit a nyakamba varrtak. Sokan gratuláltak, támogattak, segítettek, de én úgy éreztem, hogy ezt a feladatot nem nekem szánták, nem vagyok képes elvégezni.

Így, egy esős szerdai napon véget vetettem az egésznek. Mindössze pár papírt kellett kitöltenem, és befejeztem az újságírói pályafutásom. A volt munkatársaim egyetértettek velem. Állításuk szerint megváltoztam belsőre is külsőre is. Régebben mindig mosolyogva mentem be a munkahelyemre, és lelkesen, gördülékenyen végeztem a dolgom, mostanában viszont lehangoltan, lassan és mélabúsan. Többen kérdezték, hogy mi történt velem, hogy ennyire megváltoztam?

Sokáig tűnődtem, hogy mégis mi lenne az, ami újra boldoggá tudna tenni. Eljártam tornára, részt vettem direkt ilyen célokra kifejlesztett előadásokon, de mégis úgy éreztem, hogy ez sem az én világom.

Pár napja került az a gondolat a fejembe, amit megvalósítottam. Hétfőn kezdtem el újra írni, igaz, nem újságcikket. Valójában nem tudom, hogy minek nevezzem az irományt, amin dolgozok, talán novellának, vagy esetleg regénynek? Mindenesetre újra érzem a munka mámorát, amikor a toll könnyedén húzza a papíron a tintát, és a gondolataim záporoznak a fejemben.

Egyik nap felmerült a kérdés a fejemben, hogy miért teszem azt, amit? Miért nem megyek el én is egy gyárba, vagy nyitok boltot? Mi az, ami itt tart, és arra késztet, hogy írjak? Miért érzem azt, hogy bárhol vagyok, minden egyes pillanatban egy új történet körvonalai rajzolódnak ki a fejemben?

A választól felbuzdulva kezdtem el kutatni, elsőként a fejemben, később pedig a környezetemben. Izgatottan nyitottam ki a gondolataim legmélyebb fiókjait, és lapoztam fel az ott tárolt lapjait, majd csalódottan toltam vissza a behányt lapokkal a fiókot. Nem találtam semmit.

Pár nap alatt teljesen elvesztettem az érdeklődésemet. A válasz, a munkakeresés, az írás és úgy alapjába véve minden iránt. Már nem hozott lázba, amikor elcsíptem egy mondatot a kisbolt eladói között, már nem keltette fel az érdeklődésem egy délután, már nem voltam az, aki.

Reggelente fáradt, ráncos arccal fogyasztottam el, az újonnan bevezetett reggeli teámat, elnyűtt, földes ruhákban kimentem rendbe tenni a kiskertet és hullafáradtan rogytam le a kanapéra.

Kezdtem úgy érezni, hogy semmit sem tudok befejezni. Hiába veszek valamit a fejembe, legyen ez egy egyszerű, mindennapi dolog, példának okáért: kivinni a szemetet, fáradtnak érzem magam, és inkább megvárnám, hogy magától kimenjen. Tudom, hogy lehetetlent várok. De valahogy nem tudok felkelni, odamenni, és kivinni a ház előtti kukához.

Egyik este előkerestem az egyik régebbi könyvem, vagyis a kéziratot. Soha nem adtam oda senkinek sem, hogy olvassa el és mondjon véleményt, és soha nem mentem el egy kiadóhoz sem. Magamnak írtam, arról a témáról, ami éppen az eszembe jutott. Elszórakoztatott, hogy ilyen könnyedén meg tudom csinálni.

Fellapoztam az összefűzött lapokat, és elkezdtem elolvasni. Újra át akartam élni az akkori életem, a mindennapjaim, a zsúfolt, de ugyanakkor boldog munkanapokat, a reggeli kávézásokat és a délutáni teázásokat. A baráti beszélgetéseket, a munkatársi ebédeket, és még sorolhatnám, hogy mennyi minden történt velem.

Akkor, amikor letettem a lapokat az asztalra, azzal a címszóval, hogy végeztem, végre megkaptam a választ. Azt a választ, amit már hónapok óta kerestem szüntelen. Ami éreztem, hogy egy karnyújtásnyira van tőlem, mégsem találtam meg. Ami mindig is ott volt, ami az én művem volt, mégis mindig máshol, másban kerestem.

Rájöttem, hogy a válasz az idő. Rájöttem, hogy hiába volt csodálatos munkám, egyszer úgyis meg kellett volna történnie, hogy elrángatnak tőle, és áthelyeznek máshová, előléptetnek vagy éppen kirúgnak. Rájöttem, hogy mennyit számít a jelen, a múlt csak egy fogalom, amit már csak kósza emlékek halmaza marad, és a jövő az, amiért a jelenben kell tennem. Rájöttem, hogy a legszebb, a legjobb és a legélvezetesebb dolgok történnek a leggyorsabban. Soha nem pörgethetem vissza az időt, nem élhetem újra a munkatársaimmal töltött délutánokat és soha nem lesz olyan életem, mint akkor.

Rajtam áll, hogy mit teszek a jelenben. Ha elpocsékolom, ahogy most is tettem, csak egy kiüresedett, instabil és fáradt nő leszek, aki magányosan hagyja el a földi életét. Ha viszont megragadom az alkalmakat, újra felpezsdítem az életem, és kinyitom az ajtót, ezernyi és ezernyi lehetőség vár rám, amik azt akarják, hogy belépjek az általuk kínált ajtók egyikén. Az életem itt és most kell élni, nem a múltban kutatni és nem a jövőt képzelni…

Ember, ne felejtsd, hogy ahogy a Nap lemegy a Hold felkel. Ha egy ajtó bezárul, minden bizonnyal egy másik kinyílik. Ha letörtél egy szál virágot, valahol egy új nyílik. Ha eltörtél egy tányért, kapsz lehetőséget, hogy újat szerezz. De az életed nem egy tárgy, amit újra megvásárolhatsz. Az Életed ma kezd el élni, és ne holnap fejezd be. Élj addig, ameddig bírsz, mert egy nap már nem tudsz újra nevetni.