Clarie's things

A történetem úgy kezdődött, ahogy a többi lány története is. Elvégeztem az általános iskolát, és vártam a középiskolát. Sikeres felvételit írtam, így be is kerültem oda, ahova szerettem volna. Voltak barátaim, barátom, szerető családom, és kisállataim. Sokan álomvilágnak hívták az életem, pedig tudták jól, hogy nem az.

Egyik nap, még nyári szünet alatt, elmentem sétálni a legjobb barátnőmmel. Róla tudni illik, hogy minden körülmények közt velem volt, támogatott, segített, és amikor kellett, rám szólt. Mindig hallgattam rá, de azon a napon nem.

Az utcán csak ketten voltunk, legalábbis a látóterünkben nem láttunk mást. Hosszasan beszélgettünk, pletykáltunk, mint ahogy minden normális tinilány szokta. Ám, az egyik percben feltűnt Márk és a bandája. Ők a város rosszfiúi, minden ami történik, az ő kezük által esett meg. Lopások, riasztások, telefonbetyárkodások, drogozás és még sorolhatnám. Köztudott, hogy Márk már évek óta szeret, és ennek hangot is adott. Sokáig próbálkozott, de én nem akartam semmit, így megutált. Akkor mégis egy hatalmas vigyorral az arcán lépett oda hozzám.

- Szia, Enikő! – búgta, miközben átkarolt. Megéreztem rajta az alkohol szagát.

- Hello. – nyögtem ki.

- Kérsz egy szálat? – nyújtotta felém a dobozt, én meg mint a jókislányok, előkaptam egyet, és rágyújtottam. Sok dologban nem értettünk egyet, de mindig együtt szívtunk, ha valami baj történt, és idegesek voltunk. A barátnőm nem igazán szívlelte a döntésem, ennek hangot is adott. Márk egyik haverja elküldte, így egyedül maradtam a fiúkkal. Így visszagondolva, nem igazán tudom hogyan lett hozzá bátorságom és ingerem.

Miután elszívtam a szálat minden kezdett összezavarodni. Kezdett felborulni a rendszer, már nem tudtam, hogy hol vagyok, kivel vagyok, egyszerűen csak boldognak éreztem magam. Az este folyamán még elszívtam pár szálat, végül másnap reggel egy ház oldalának dőlve ébredtem, egyedül. Később kiderült, hogy nem egy sima cigarettát kaptam.

Anya és apa órák óta kerestek, felkutatták az egész várost. Végül, amikor megtaláltak, elvittek a kórházba, ahol kimutatták, azt, amitől féltem. Apa rámnézni sem tudott, nem tudta elképzelni, hogy a jó és ügyes kislánya hogyan lehet képes ilyenre. Anya csak bátorított, hogy minden rendben lesz, de nekem akaratlanul is könnyen szöktek a szemembe, mert tudtam, hogy nem, semmi nem lesz már a régi.

Pár nap elteltével már egyre tisztább képet kaptam arról a bizonyos estéről. Több klubban is jártam, ittam, ismeretlen alakokkal beszéltem, és még több undorító dolgot csináltam. Kétségbeesetten hívtam a barátom, de nem vette fel. Később, mint megtudtam, elküldtem melegebb éghajlatra, amikor azon az estén találkozott velem és haza akart kísérni.

Márkék azóta már nem foglalkoznak velem, ahogy a barátnőm sem. Tudtam, hogy én hibáztam, és próbáltam kitörni ebből az őrületből. Pszichológushoz jártam, gyógyszereket szedtem, és később depresszióba estem. Kívántam az anyagot, vágytam rá, de az agyam folyamatosan küzdött ellene. Így kerültem szobafogságba, hogy még véletlenül se tudjak ártani magamnak.

Apa már beszél velem, és közölte, hogy segít kijutnom ebből az élő rémálomból. Megbeszéltük, hogy elköltözünk anya testvéréhez, egy vidéki kisvárosba, ahol tiszta a levegő, és jó módú emberek élnek. Akkor jó ötletnek tartottam, bólintottam.

Most értünk el ahhoz a pillanathoz, hogy behúzzam a bőröndöm cipzárját, becsukjam az ajtót, és elinduljak az ismeretlenbe. Mégis, az akkori lelkesedésem alábbhagyott, már nem érzek késztetést arra, hogy menjek. Szembe akarok nézni azzal, amit tettem, beszélni akarok a barátnőmmel, a volt barátommal, az osztálytársaimmal és a tanáraimmal. Tudom, hogy őrültség, és hogy mások inkább kezdenének egy új életet.

Miután felvetettem az ötletem a szüleimnek, ők elképedve néztek rám, és megöleltek. Közölték, hogy a dolog már visszafordíthatatlan, és muszáj elmennünk, mert már ott van az otthonunk. Úgy éreztem, hogy a szívem egy részét kitépték, a másik meg már hónapok óta üres. Percekig nem tudtam megszólalni, csak a csodát vártam, hiába.

Beszálltunk az autóba, és elhajtottunk. Magam mögött hagytam a várost ahol születtem, a házat ahol felnőttem, ahol játszottam, az iskolámat, a tanáraim, a barátaim, a barátnőmet, a volt barátomat, Márkékat és a múltamat. Tisztában voltam vele, hogy az új hely számtalan új lehetőséggel fog szolgálni, de maradni akartam.

Senki nem jött el elbúcsúzni tőlem. Tudtam, hogy az én hibám miatt. Már nem érdekeltem az embereket, csak ők jelentettek még mindig sokat nekem. Még mindig úgy éreztem, hogy bármikor felhívhatám a barátnőmet, hogy jöjjön ki sétálni, de tudtam, hogy nem venné fel.

Szomorú, elhagyatott és összetört voltam. Ahogy kihajtottunk a városból kiszakítottuk egy részem, amit már soha többé nem kapok vissza.