Clarie's things

Kedves Naplóm!

Ahogy visszagondolok az elmúlt évekre, hatalmas változás történt körülöttem. Most már vannak barátaim, kiharcoltam a tiszteletet és a megbecsülést, az önzetlen segítséget, és a szeretetet. De mi is az, ami változott? Te úgy gondolod, hogy ez minden embernek megjár, mindenkinek kell birtokolnia az előbb felsorolt dolgokat. Rosszul gondolod. A mai, rohanó és elkényeztetett világban semmit nem adnak ingyen! Mindenért meg kell küzdenünk, és kockázatot vállalnunk…

Régebben nem voltak barátaim, teljesen magamra voltam utalva. Ha jobban belegondolok, olyan lehetett, mintha egy védőburkot húztam volna magam köré, amiből nem lehet kilépni, de belépni sem. Napi szinten kaptam a gúnyolódást, a megalázást, mondhatni az osztálytársaim céltáblája voltam. Nem szóltam senkihez sem, csak voltam. Úgy éreztem, hogy a tér hulladéka vagyok, és az itteni közösségnek nincs rám szüksége. Ők voltak a fának a lombja, én meg az az egy levél, aki még sárga, és nem a többiekkel tart, hanem külön utakon jár. Ha az ősz beköszöntével a földre hulltak, az én levelem ottmaradt, és csak az utolsó pillanatban csatlakozott.

Kívülálló, magányos és önpusztító voltam. Mindent, amit csak el tudsz képzelni, a saját hibámként könyveltem el. Ha valami nem úgy sikerült, ahogy terveztem, nem gondolkoztam, nem kerestem bűnbakot, magam könyveltem el bűnösnek. Úgy gondoltam, hogy minden az én hibám. Nem volt senkim, akivel megbeszélhettem volna a problémáim, ezért úgy döntöttem, hogy elteszem egy „felesleges” mappába, és alkalomadtán kidobom a kukába. Jó elképzelés volt, de nem tudtam megvalósítani. Nem tudtam a gondolataimat és az emlékeimet egy mappába összesűríteni, és megszabadulni tőlük. Nem tudtam megoldani a problémáim, így egyre csak gyűltek, míg végül szétrobbantak, és hosszú kínok közepette eltávoztak belőlem.

Ezek voltak azok a napok, amikor elvonultam, és a falnak támasztva a hátam, sírtam. Lehet, hogy egyedül vagyok, de én azon a véleményen voltam, hogy ha tudok sírni, akkor a problémáim a könnyeimmel együtt legördülnek az arcomon, és a földre hullnak. Elhitettem magammal ezt a verziót, így minden egyes sírás után boldognak éreztem magam. Egészen addig, amíg újra nem kellett iskolába mennem, és az osztálytársaim gyűlölködését hallgatnom.

Az idei év változást hozott. Talán sikerült kimásznom a védőburokból, amit jó pár éve építettem magam köré, és megnyíltam az emberek felé. Elsőként az osztálytársaimmal kezdtem, igaz, eleinte féltem, hogy nem változik semmi, de sikerült. Hosszas küzdelem árán, de sikerült kivívnom egy-két ember barátságát. Most már nem egyedül sétáltam, nem egyedül ebédeltem, nem ültem a padomban, és éreztem, hogy számítok valakinek. Akkor megígértem magamnak, hogy soha nem fogok senkit kiközösíteni, és a gúnyolódás céltáblájává titulálni…

[…]

Kedves Naplóm!

Nem gondoltam volna, hogy valaha én leszek az, aki elítéli egy osztálytársát, egy hiba miatt. Hogy én leszek az, aki kirobbantja a harcot, és aki arra ösztökéli a lányt, hogy építsen maga köré egy falat, ami megvédi a külvilágtól, ahogy annak idején én is tettem. Nem gondoltam volna, hogy valaha kitaszítok, megalázok, kisemmizek és a porba tiprok valakit.

Tévedtem.

Minden egyes nap a barátaimmal beszélgettem, de akárhányszor is körbenéztem a teremben, mindig megakadt a szemem egy lányon, aki a padra támasztja a fejét, és szipog. Eleinte nem éreztem semmit, de később újra feltört a kínt, amit pár éve tapasztaltam, csupán úgy, hogy ránéztem. Láttam, hogy a szemei pirosak és kisírtak, hogy meggörnyedten ül a székén, a fejét a térdére hajtva, és valószínűleg azon gondolkozhat, hogy miért történik ez vele. Tudtam, hogy nem ő a hibás azért, hogy kirekesztették, de ő vajon így gondolta? Vajon ő is rájött arra, hogy magunkban kell keresni a hibát és nem másokban?

Utáltam magam. Utáltam magam, amiért nem mentem oda hozzá, és nem beszéltem vele. Hogy a többiek leszólását hallgattam, amikor arról a lányról volt szó, és igazat adtam nekik. Utáltam magam, amiért én is csatlakoztam közéjük, és nyilvánosan megaláztam a szerencsétlen lányt, pedig én próbálkoztam, de hiába, én is egy olyan levéllé váltam, aki a többivel együtt hagyja el a fát, és a lány lett az, aki az utolsó volt.

A többiek szerint túl sokat gondolkoztam, és hagynom kellett volna az egészet. Nem kellett volna azon gondolkoznom, hogy hogyan segítsek a lánynak. Nem kellett volna foglalkoznom vele. Ha egyszerűen és lényegre törően akarom elmondani, szerintük nem kellett volna embernek tartanom! Szerintük nem érdemelte meg azt, amit más. Pedig ő is ugyanolyan!

Soha nem vitatkoztam ezzel a témával kapcsolatban a barátaimmal. Mindig magammal, a szívemmel. Az eszem azt diktálta, hogy maradjak a többiekkel, akkor nem maradok egyedül. A szívem viszont tudta, hogy mit érez a lány, és folyamatosan éreztette velem a bűntudatot és a lelkiismeret furdalást. Hosszas harc után végül a szívem győzött, és egy napon odamentem a lányhoz.

Amikor leültem mellé, ő összerezzent, és félve nézett rám, talán várta, hogy megalázzam, és ezzel egy újabb sebet égessek rá. Én bátorítóan mosolyogtam rá, majd elkezdtem beszélni hozzá. Elmondtam neki, hogy én is úgy kezdtem, ahogy ő, és hogy ne adja fel, ki lehet lépni ebből a státuszból. Elmondtam neki, hogy mennyire sajnálom, amit tettem, pedig tudom jól, hogy mennyire fájnak ezek a szavak. A lány szemében láttam a tehetetlenséget, vajon mit akarok tőle? Pár perc múlva egy könnycsepp hagyta el a szemét, majd végigvonult az arcán, és a nadrágjára esett. Egyre több sötét folt jelent meg a világoskék nadrágon. Majd megszakadt a szívem, hogy ott sírt mellettem, ezért átöleltem, és magamhoz szorítottam. A lány nem tudta, hogy mit tegyen, óvatosan felemelte a kezét, és ő is megölelt. Pár percig így maradtunk. Ami ezután történt, megváltoztatott mindent…

Esztivel sokáig legjobb barátok voltunk, elkísértem mindenhova, segítettem neki, amolyan bármikor, bárhol, bármiben alapon feküdt a barátságunk. Sokszor nálunk aludt, vagy épp fordítva, filmeket néztünk, közös délutáni elfoglaltságot találtunk, egy szóval megszerettük egymást.

Kedves Naplóm!

Az egyik nap villámcsapásra megváltozott minden, Eszti már nem kereste a társaságom, nem beszélt velem, átnézett rajtam, és elment. Amikor kérdőre vontam, nem válaszolt, csak elolvasta az üzeneteim, és lelépett, vagy egyszerűen csak elkerült. Pár napig volt ez így, utána írtam neki egy üzenetet, hogy döntse már el, hogy mit akar! Hiba volt.

Esztit akkor tartottam utoljára a barátomnak. Azon a napon összevesztünk, és tudjuk hova küldött engem. Én úgy gondoltam, hogy igazán hálás lehetne nekem, hiszen anno én húztam ki a gödörből, amibe belelöktük. Esztinek viszont más volt a véleménye. Szinte minden nap kaptam az új információkat, miszerint kibeszélt, megalázott, nevetett rajtam, közröhej tárgyává tett, később viszont már olyanokat meséltek, hogy elégette a közös képünket, amit születésnapjára adtam neki, levágta a fejem egy-két fotóról, és hogy kitörölte az összes közös emléket a közösségi oldalról.

Nem kérdeztem semmit, jól tudtam, hogy a barátságunknak vége van. Egyik nap újra leültem ahhoz a baráti körömhöz, akiket Eszti miatt hagytam el. Ők elküldtek, afféle ne merjek a szemük elég kerülni stílusban. Aki a helyzet magaslatán állt, jól látta, hogy bennem egy világ dőlt össze, a baráti kör tovább épülget, és egyre jobban érzik magukat nélkülem is, Eszti meg éli a saját életét.

Újra magamba zuhantam, és újra egyedül maradtam. Újra felépítettem a falat, ami most már egy biztonságosabb tákolmány lett, így áthatolhatatlannak bizonyult. Ismét egyedül ebédeltem, egyedül ültem a padban, és a lány, akit ebből a helyzetből húztam ki, most boldogan megaláz, kigúnyol, és továbbmegy. Azt teszi velem, amit én tettem vele. Tudtam, hogy én hibáztam. Kétszer is. Az első az volt, amikor egy apró hiba miatt elítéltem, a második viszont az volt, hogy kisegítettem a gödörből, és barátként tekintettem rá.

Fordult a kocka, most én vagyok az, akit bármilyen bűntudat nélkül lehet bántani. A sebek egyre jobban szaporodtak, először csak a szívemen keletkeztek, később a kezemen és a lábamon. Egy szerencsétlen, összetört és darabokra hullt lány lettem, aki csak egyetlen egy dolgot akart, BARÁTOKAT szerezni magának…

Minden kezdet nehéz. Senki nem mondta, hogy valaha könnyű volt, és hogy valaha könnyű lesz. A legnehezebb az, amikor saját erőnkből kell kimásznunk a gödörből, aminek segítettük a kiásását. Amikor érezzük már a kinti levegőt, halljuk a madarak énekét, megérezzük az életet, és a velejáró dolgokat, amik egy tündérmesébe illenek. Ha a nagy ámulat miatt félrelépünk, visszacsúszunk a gödörbe, ami azóta mélyebb lett, így még nagyobb feladatot állít nekünk. Van, aki megpróbálja újra, és sikerrel jár, de van, aki bármennyire is próbálkozik, mindig visszacsúszik, mert nem képes tovább lépni…