Clarie's things

Valamiért úgy érzem, hogy kellett ez a változás. Sokkal felszabadultabbnak érzem magam, ami hihetetlenül jó érzés. Tombol bennem a lehetőségek tárháza, a tiszta lap, és ez rettentően befolyásolja a mindennapi hangulatomat is.

A mai nap viszont szem és fültanúja lehettem annak, miként változnak a hiearchiai dolgok egy átlagos 10.es osztályban, percről percre. Fizikán a mögöttem ülő társaság, akiket a barátaimnak hívok  de isten tudja miért, 45 perces keresztül képesek voltak ecsetelni, hogy mekkora nyomorék az egyik lány, aki most másik padban ül. Érdekes, én sem szívesen lennék olyanok padtársa, akik minden tettem és szavam kiforgatják és egy világi szarnak állítanak be. Jöttek a szokásos megjegyzések, hogy „hogy néz ki”, „mi ez a táska”, stb. Lehet azt mondani, hogy a féltékenység vagy az irigység beszélt belőlük, nem tudom. Nem is szeretném megtudni.

Holnap barátnőmnél alszok, szóval nem hiszem, hogy tudok bejegyzést hozni. Ez mondjuk több szempontból is mission impossible, ugyanis este megyünk ki az egyik pubba, Minimal Nightra, amit rettentően várok. Régen voltam utoljára buliban, talán januárban, és ezzel most a születésnapomat is megünnepelnénk, ami hétfőn lesz. Viszont nem szeretném azt a szintet hozni, ami a múltkori buli alatt történt. Mondjuk ez az alkoholista dolog is kapcsolódik az előbb említett osztály-hiearchia témához, úgyhogy most hozzá is csatolom.

Azt vettem észre, hogy a mi elbaszott generációnkban az a menő, ha valaki vagy minden nap vagy minden hétvégén elmegy kocsmatúrára bebaszni, vagy iszogatni, vagy vandálkodni, és még sorolhatnám. Nekem nem lételemem az, hogy seggrészegre igyam magam és az árokban fetrengjek, ugyanis az alapjába véve undorító és visszataszító, főleg ha egy lány teszi. Mindegy is. Mivel nem vagyok az a nagyon iszákos fajta, kiestem abból a pikszisből, amit az a bizonyos „felsőbb réteg” alkot az osztályban. Röhej, hogy azok, akiknek egy józan pillanatuk sincs az úgynevezett főnökök az osztályban, szarrá bombázzák a közösséget és persze övék az utolsó szó. Persze azok, akik normális életet élnek, vannak normális hobbijaik, és nem a bebaszás körül forog az életük egyetlen szóval minősíthetőek: gázak.

Ugyanis ebben a világban /legalábbis úgy vettem észre a közel 2 éves gimis pályafutásom alatt/gáz, ha 15 évesen szűz vagy és a barátnőid már elvesztették a barátjukkal (akikkel már évek óta együtt vannak). Gáz, ha nincsen egy-két totál lerészegedős, mámoros pillanatod, ahol a bugyid egyenes arányban csúszott le a benyelt pia mennyiségével. Gáz, ha nem smároltál legalább 50 gyerekkel egy buliban, mert úgy nem vagy kívánatos. Gáz, ha 15 évesen nincsen pasid, mert a mérce szerint a kutyának sem kellesz akkor. Gáz, ha nem cigizel, mert akkor jókislány vagy, és ebből visszakövetkeztethető az előbbi pont. Gáz, ha nincsen iskolai beírásod, mert akkor nyuszi vagy, véletlenül sem visszafogott és következetes. Gáz, ha nem pofázol be másoknak ok nélkül és nem szítod a vitát, mert akkor nincs véleményed és „tömeg” vagy. Gáz, ha ugyanolyan pólód van mint 3 másik embernek, mert akkor stílustalan vagy (nem baj, hogy neked is tetszik). Gáz, ha szereted a komolyzenét, mert miazmá’? Gáz, ha anyudék nem engednek el ide meg oda, biztosan konzervatívak és apácának nevelnek. Gáz, ha nem szőkíted ki a hajad úgy, hogy már a babahajad is törött legyen, mert a természetes hajszín édeskevés ebben a világban. Gáz, ha nincsen rajtad egy kiló vakolat, elvégre mi az a természetes szépség? Gáz, ha nincsen műkörmöd, a körömlakk már lejárt. Gáz, ha nincsen fekete/pasztell színű kézitáskád, a hátitáska egyenesen borzasztó, maradi, ocsmány, igénytelen és túl fiús. Gáz, ha az előbb felsoroltakból legalább egy igaz rád. Félig.

Remélem azért éreztétek azt a mérhetetlenül túláradó iróniát, amit az előző bekezdésem tartalmazott. Szerencsére azon emberek közé tartozom, akik nem előítéletesek, legalábbis csak egy minimális van bennem, ami szerintem mindenkiben megvan. Szeretek új embereket megismerni, barátságokat kötni, és ebben nem akadályoz meg az illető kinézete, stílusa, érdeklődési köre, anyagi háttere, stb.

A minap egyik osztálytársam nagyban sírt, hogy mennyire nincsenek barátai, akikre számíthat. Poén, hogy én eddig a barátomnak tartottam, ugyanis akárhányszor volt bármilyen fájdalma, én ugrottam. Viszont, amióta egyszer szükségem volt rá és röhögve rámvágta a telefont, ne kérje tőlem azt, hogy segítsek rajta. Szóval mondtam neki, hogy a barátságot nem lehet pénzzel megvenni, és lehet, hogy ez a mondatom kicsit betalált, ugyanis a mai nap alig szólt hozzám. Hiába, nem én voltam az, akit elhagyott egy teljesen ismeretlen városban a „legjobb barátnője”. De hát, az ember a saját kárán tanul, nemde?