Clarie's things

Hihetetlen, hogy volt olyan ember, aki elérte, hogy egy hét alatt kétszer tiltsam le.

Pedig megtörtént. Belegondolni is fájdalmas abba, hogy idáig fajult a kapcsolatom Lokival. Visszagondolva a kapcsolatunkra elég gyors volt és tartalmas, talán túl hamar éltünk ki mindent, amit egy kapcsolat tartogat a felek számára. Lényegében olyan, mintha 3 hónap alatt megtörtént volna az, ami másnál egy év alatt. Rengeteg időt töltöttünk együtt, eleinte élveztük a másik társaságát, de később konkrétan ráuntunk egymásra. Semmi újat nem tudtunk mutatni magunkból, és ellaposodott a dolog.

Rengeteg felejthetetlen emlékem fűz hozzá, mondhatni az első nagy szerelem volt az életemben. Megannyi vicces pillanat és fénykép köt össze minket, de ugyanannyi rossz is. Ez persze rám és rá is érthető. Aki régebb óta olvas tudja, hogy voltak elég zűrös pillanatok az életemben, és igen, egy elég durva buliban én megcsaltam Lokit. Ami azt illeti az a júliusi nap egy fordulópont volt az életemben, ugyanis akkor estem át a ló túloldalára, és onnantól kezdve tudom az alkohollal kapcsolatos határaimat. Elvégre minden rosszban van valami jó. Rengetegszer összevesztünk minden szaron, és volt, hogy az én hülyeségem miatt. Viszont, azt nem vállalom, hogy az én hibám minden.

Ami Lokit illeti, ő is egy elég komoly dolgot tett, ami a mai napig nyomaszt. Egy vasárnapi napon megfenyegetett, megütött, és ezek után is én voltam a szar. Ezt persze totál részegen tette, az egyik barátnőm előtt. Ezután akárhányszor felmerül ez a téma mindig én leszek a szar, legalábbis az ő szemében.

Amikor azt írtam, hogy rengeteg dolgot átéltünk, komolyan gondoltam. Tudjuk egymás gáz történeteit, váratlan tetteit, megbánt dolgait. Ilyen például az a buli, a cigizések, stb. És nemrég eljutottunk arra szintre, hogy folyamatosan fenyeget azzal, hogy elköpi ezeket a szüleimnek, pontosabban apunak. Anyuval mindent meg szoktam beszélni, ő tudja az ilyen dolgaimat, neki nem tudna újat mondani Loki. Viszont apával más a helyzet. Ő tipikusan az az ő kicsi lánya soha semmi rosszat fajta, és elég gyakran összeveszünk a semmiségeken is. Kegyetlenül meg tudjuk bántani egymást, és hogyha kiderülnének ezek a dolgaim, valószínűleg egy életre elfelejthetném vele a kapcsolatot. Apával. Elborzadna, hogy a lánya parti dohányos, és elment már néhány buliba a tudta nélkül. Viszont, egy kezemen meg tudom számolni, hogy hányszor voltam eddig buliban, holott az iskolámban a 7.es (6 éves képzés) több alkalommal itta magát csattrészegre, mint ahány hajszálam van. De kérdem én, ki az aki egyáltalán nem ment el titokban egy buliba? Tisztelet a kivételnek, de véleményem és tapasztalatom szerint ezen minden tini átesik előbb-utóbb. A félreértések elkerülése végett soha nem tettem be a lábam drogos helyekre, és nem is szándékozom elindítani ezt a láncot. Akárhányszor mentem valahova mindig tudtam nemet mondani és nem átlépni a határaimat, vigyáztam magamra és a többiekre is, rengeteget nevettem, jól éreztem magam, és mindig az osztálytársamnál és egyben egyik legjobb barátnőmnél aludtam.

Tulajdonképpen úgy érzem magam, mint a „Zaklatás, mindig a nyomodban” című műsor szereplői. Ez a sorozat az ID discovery-n ment, azt nem tudom, hogy az extra-n is tart-e. Olyan emberekről szólt, akiket zaklattak és annak a következményeit tárta a nézők elé. Komolyan, mintha egy rejtett kandikamera venné minden mozdulatom. Loki szemében én vagyok a rossz, ő az ártatlan. Legalábbis semmi jelét nem látom annak, hogy bármit is bánna azok közül, amik részéről történtek. Szerinte én nem kaptam eleget, és ő szeretné elég erőteljesen megbosszulni azokat, amik történtek. Én hiába mondom neki, hogy beszéljük meg, vagy hogy hagyjuk békén egymást (ugyanis én szakítottam vele), egyszerűen nem hajlandó ezt elfogadni és elengedni sem. Felejteni meg pláne. Újra és újra a rossz dolgok kerülnek elő, a pozitív emlékek már mondhatni a kukába kerültek. Ő azt szeretné, ha nem veszítene el, de én nem tudom egyszerűen szeretni azt, aki lett belőle.

Mintha kicserélték volna. Lehet, hogy én vagyok ennyire rossz emberismerő, de amikor 2015 májusában összejöttünk és találkoztunk, nem ilyen volt. Én értem és teljes mértékben egyetértek azzal, hogy a történtek megváltoztatják az embert, de hogy hogyan lett egy végtelenül rendes és tisztelettudó, gondoskodó, figyelmes és szerethető fiúból egy ilyen velejéig gonosz, visszataszító, vitaszító és bántalmazó ember, azt már nem tudom megérteni, se elfogadni. Rettentően fáj, hogy ez lett belőle, és tudom, hogy részben én tehetek róla, de ha az ember nem akar változni, nem fog. Ezt tapasztaltam az évek alatt. Sok minden nem, de ez a saját döntésén múlik mindenkinek.

Mondhatni két tűz között vagyok, és benzin áztatta a ruhám. Próbálok menekülni, de a két lángcsóva egyre közelebb és közelebb kerül hozzám, míg végül kétségbeesetten próbálok megkapaszkodni egy biztosnak hitt pontba, felgyullad, és magával ragad engem is. Beleőrülök abba, ami körülöttem folyik. Szeretnék továbblépni, felejteni, és csak a jóra emlékezni, de erre jelenleg 1 a 10000000000-hoz az esélyem, vagy talán annyi se. Loki szemében két dolog létezik, vagy együtt, vagy a bosszú. De én egyiket sem szeretném, és az a legnagyobb probléma, hogy ő ezt nem tudja elfogadni.

Rengeteget sírok amiatt, ami történt. Olyan szép kapcsolat volt a miénk, és milyen undorító vége lett. Egymásra mondjuk, pontosabban köpjük a megjegyzéseket, szidjuk a másikat, leminősítjük, és még sorolhatnám. Nekem erre nincs szükségem, de arra se, hogy apa szemében egy lecsúszott, semmirekellő és értékelhetetlen lány legyek.

Elsősorban. Úgy érzem némi magyarázatra szorul az előző bejegyzésem, ugyanis a kommentek alapján teljesen más ment át az olvasóknak, mint ahogy én azt gondoltam. Véleményem szerint én nem azt mondtam, pontosabban írtam, hogy én egyedi vagyok, nincsenek hibáim, tökéletes vagyok. Ugyanis erről egy szó sem esett, többször is újraolvastam a bejegyzést. Nem építkezek mások által kreált véleményekre, ezek az enyémek, pontosabban azok a tapasztalatim, amiket az évek alatt szűrtem le. Továbbá, ahogy a végén írtam, én nem általánosítok és nem az első megítélésem alapján ítélkezek az emberekkel kapcsolatban. Szeretek új barátságokat kötni, független attól, hogy néz ki, mik a szabadidős elfoglaltságai, mi a menő számára, stb. Ugyanis, amíg a barátomként viselkedik és bánik velem, addig egy szavam sincs senkire.

Christine és Chantelle; köszönöm, hogy elmondtátok a véleményeteket és megcáfoltatok egy-két szempontot, amit megemlítettem. Való igaz, hogy az indulatok domináltak nagyrészt a bejegyzés írása közben, és való igaz, hogy egyetemi vonalakban már másképp gondolják az emberek ezeket a dolgokat. De középiskolában, pontosabban a 9-10. osztályban nagyon is ez alapján történik az osztály „nagyjainak” a megkülönböztetése, és erre szerettem volna kitérni. Sajnálom, ha tettem olyan megjegyzést, amivel valamelyikkőtöket megbántottam. Nem az volt a célom, hanem az, hogy egyrészt leírjam az érzéseimet, véleményemet (ugyanis ezért blog a blog), másrészt az, hogy némiképp válaszreakciókat kapjak arra, amit tapasztaltam. Ki hogy éli meg, mi a véleménye, stb. Örülök, hogy kommenteltetek, sokat segítettek a jövőre nézve. (Remélem nem lesz tirpákság, ha nem válaszolok külön, hanem a bejegyzés elejében rendeztem a dolgokat).

Charlie: nálunk is mindennapos, hogy az elsősök kiosztják a felsőbb éveseket, gondolok itt a harmadikasokra és a végzősökre. Ez ellen nem igen lehet mit tenni, de volt már arra példa, hogy a tavalyi évben egyik osztálytársam nagyon szidta az egyik, akkori 11.es tanulót, és egyik alkalommal, amikor meccs volt a tesiteremben leöntötte a lelátóról egy kis vízzel is. A srác vérszemet kapott és még aznap felkente az említett osztálytársamat a szekrénysorra, amit az ő osztálytársai tudtak megállítani.

És akkor most következzen egy szintén mély téma, ami az utolsó válaszom alapján fogalmazódott meg bennem.

Szerintem az erőszak semmire sem megoldás. Se lány-lány, se fiú-lány, se fiú-fiú között. Mégis, a fiúk szeretik verekedéssel eldönteni, hogy melyikük az erősebb. Volt szerencsém egy verekedésben mindkét félnek a szemszögét megélni, volt, hogy én ütöttem és volt, hogy engem.

Természetesen nem kell igazi verekedésre gondolni, soha nem is volt életcélom, hogy egy komoly csetepatéba kerüljek. Az első történet, amit szeretnék megosztani veletek az talán 6. osztályban történhetett. Mentünk közösen ebédelni, és az egyik osztálytársam kegyetlenül felhúzta az agyam a hülyeségeivel. Ekkor jött az, hogy a fél társaságnak nem jutott kaja, mert későn mentük és elfeledkeztek a dologról, így kiosztották repetának. Végül is valamilyen úton-módon megoldásra került a dolog, és mindannyian kaptunk ebédet. Ezután az osztályfőnökünk is húzta az agyunkat, osztálytársam ismételten elkezdett magyarázni, én meg megpofoztam. Nem történt semmi baj, nekem se meg neki se, de ezután elrohantam a vécébe, magamra zártam az ajtót és elkezdtem sírni.

Sokáig gondolkoztam azon, hogy vajon miért sírtam. Miért nem voltam büszke magamra, vagy miért nem haragudtam? De egyik sem, igazából. A legjobb, amit mondani tudok arra, hogy miért sírtam, az a csalódás. Csalódtam magamban, amiért nem tudtam uralkodni az érzéseimen, és az indulatok erősebbnek bizonyultak, mint én. Csalódtam azért, mert megütöttem valakit, aki közel áll hozzám, mégha csak annyira is, mint osztálytársam. Csalódtam, amiért mindig is azt vallottam, hogy agresszió nem megoldás semmire, és én is a könnyebb utat választottam.

Miután percekig bőgtem és miután a  fél osztályom bejött, hogy mi a bajom felkeltem, megkerestem a lányt és bocsánatot kértem tőle. Ő nem haragudott rám, nem lett semmi baja sem, és megköszönte, hogy volt bennem annyi, hogy elmondtam a dolgokat. Azóta nagyon jó barátok lettünk, gyakran eljártunk délutánonként közös programokra, rengeteget nevettünk. Aztán jött a továbbtanulás, és teljesen elkerültük egymást. Más iskolába ment mint én, de a koleszunk egy volt, így néhanapján még találkoztunk. Mióta kijöttem a kollégiumból, ha szembe is jön velem az utcán nem köszön, inkább elfordítja a fejét. Megkérdeztem pár osztálytársam, velük is hasonló a helyzet. Nem igen tudom, hogy miért van ez, de ha nem köszön vissza, én nem erőltetem.

A második történet, amikor én voltam a bokszzsák. Olyan ember ütött meg, akiről nem erre számítottam. Semmilyen előjele nem volt a dolognak. Felhívott, hogy álljak meg, én megálltam a főutca és egy másik utca kereszteződésénél, ő megrángatott, kiabált velem és megpofozott. Többen kérdezték, hogy mi volt ez a cirkusz és ez az egész, én meg csak annyit mondtam a dologra, hogy hagyják, ne foglalkozzanak vele, az én dolgom. A mai napig nem értem annak okát, hogy ha valaki ideges miért máson kell ilyen formában levezetni a benne felgyülemlett haragot. Fáj és nagyon bánt a dolog, a mai napig félve beszélek vele és félek a hirtelen mozdulatoktól, bárki is teszi.

Mindenesetre mindkét történet egy életre megmarad bennem. Tanultam mindkettőből. Megtanultam, hogy az agresszió nem megoldás az indulatok csillapítására és semmilyen problémát nem old meg. Továbbá azt is megtanultam, hogy néha el kell viselni néhány pofont az élettől ahhoz, hogy biztosan tudjunk tovább lépni.