Clarie's things

Minden tavaly év decemberében kezdődött. Akkoriban nagyon zavaros napjaim voltak, nem jöttek össze a dolgok. Anyámék a válás szélén álltak, az osztályban szokás szerint tombolt a klikkek közötti háború, karácsonyi bevásárlás, és én meg tanulhattam a félévi miatt. Csodás!

Mindig is jó tanuló voltam, akarom mondani egész jó. A kémia valahogy nem úgy ment, ahogy kellett volna. Ennek az oka talán az lehet, hogy a kémiakönyv és én csak akkor ápoltunk közeli kapcsolatot, amikor nekivágtam a falnak, vagy a táskámba dobtam be. Azok a meghitt esti magolások!

Szóval. Nem szerettem az osztályom. Úgy éreztem, hogy vannak ők, mint tömeg, és vagyok én, meg a barátaim, mint az osztály. Hogy miért gondoltam így? A „tömeg” minden egyes napon egy vitát szított, a klikkek harcoltak egymással, széttépték egymás füzetét, és egyéb olyan dolgot tettek, amit a négy éves unokaöcsém nem tesz. Az „osztály” meg segített egymásnak, kitartott egymás mellett, minden rosszban együtt vettek részt, szóval egy olyan társaság volt, amit mindenki csak irigyelt. Ez a kemény mag általában 6 főből állt, a többi 20 a klikkesek csapata volt, és a maradék pár ember meg a kettő közt váltogatott. Ők voltak a „napraforgók”, akik mindig arra vándoroltak, amerre a naposabb oldal volt. Általában nálunk töltötték a napokat, csak bármennyire is próbálkoztak, nem tudtak beilleszkedni, így átpártoltak a „tömeg”-hez.

Egyik nap kiborult a bili, anyámék kora reggel felidegesítettek a veszekedésükkel, aminek én, legnagyobb szerencsémre, mindig fül- és szemtanúja voltam, és a viták felénél én lettem a bűnbak, holott nem is tudtam, mi volt a vita kirobbantója. Mindegy. Tehát aznap „neszóljhozzámmertmegfejellek” állapotban léptem be az iskola kapuján. A barátaim egyből kiszúrták, hogy valami nincs rendben, kérdezték is, hogy mi történt. Egyedül Ákos volt az, aki nem firtatta a dolgot, hisz jól tudta, hogy ha nincs kedvem, nem beszélek, és a mai pont ilyen nap volt. Egyszerűen csak odajött mellém, átkarolt, és bementünk a terembe.

Azután a nap után valahogy minden megváltozott…

Azóta, valami ismeretlen okból kifolyólag, másképp tekintettem Ákosra, mint azelőtt. Valahogy több időt akartam vele tölteni, mindig mellette akartam lenni, egyszerűen nem úgy viszonyultam hozzá, ahogy december előtt.

Januárra elég érdekes fordulatot vett a barátságunk, „kapcsolatunk”, ki hogy mondja. Ákos egyre több alkalommal hívott ki, többször beszéltünk skypen, és az iskolában is már a szünetek nagy részét együtt töltöttük, ketten. A többieknek kezdett szemet szúrni az éppen érdekes formáját élő barátságunk, többen szóvá tették nekem, vagy Ákosnak, de mindketten csak intettünk, hogy nincs semmi baj, nem téma.

De igen, az volt.

Februárra már amolyan „barátság extrákkal” jellegű volt a kapcsolatunk. Ha olyan kedvünk volt megfogtuk egymás kezét, nála vagy éppen nálam aludtunk, puszit osztogattunk, talán többet is, mint kellett volna, és ezekhez hasonló dolgaink voltak.

Rájöttem, hogy én legbelül nagyon szeretem Ákost, és meg akarom szerezni magamnak. Az elején sikerült legyőznöm ezt az érzést, de akaratom ellenére is túlnőtte magát, és beleszerettem. Beleszerettem a mosolyába, a nevetésébe, a poénjaiba, a stílusába, a tulajdonságaiba. Beleszerettem Ákosba…

A ’lépjünk át februárból márciusba’ témájú partinkat közösen ünnepeltük, pedig a barátainkkal kellett volna. Azon az estén Ákosnál aludtam. Na, nézzük szépen, sorjában.

Talán nyolc óra körül mentem át, akkora már Ákos születi elmentek egy hétvégére, amit minden február végén és március elején megszokás volt, csak azért, hogy mi tudjunk bulizni. A buli nálunk abból állt, hogy tortáztunk, piáltunk, pizzáztunk, néztük a tévét, és egyéb olyan dolgot csináltunk, amit egy hozzánk hasonló diákcsoport csinál egy „lépjünk át februárból márciusba” bulin szokott.

Viszont, azon a bizonyos estén, nem a megszokott menetrend volt, Ákos szobájában egy filmet néztünk, valami akció lehetett, mert minden másodperben felrobbant valami. Nagyon értékeltem ezt a filmet, legfőképp az elejére a végére emlékszek, a közepe valahogy kiesett, talán azért, mert nemes egyszerűséggel elaludtam rajta.

Talán tíz óra lehetett, mire a film véget ért, és én is magamhoz tértem. Rendeltünk egy pizzát, amit közösen felfaltunk egy örökzöld Bon Jovi számra, majd tehetetlenségünk közepén nekiálltunk zsírozni. Ez abból a szempontból volt hajmeresztően érdekes, hogy Ákos tudott, én nem. Tehát plusz fél órát igénybe vett a játék, hogy szerencsétlen lánynak (nekem) elmagyarázza ennek a borzasztóan nehéz játéknak a szabályait. Szerencsére rendelkeztem elég IQ-val, így tudtunk egy órát játszani, mielőtt meguntuk volna.

Tizenegykor beszélgettünk, leginkább az osztályról, a „napraforgók” heti hovatartozásáról, és persze rólunk. Amikor Ákossal beszéltem, mindig rohant az idő, most is így volt. Mikor az órára néztem, ijedten vettem észre, hogy három perc múlva bizony éjfél, és hivatalosan is március.

Ákossal csendben kivártuk azt a pár percet, majd amikor az óra 00:00-át mutatott, szembe fordultunk egymással, és megöleltük egymást. Ám az egyik pillanatban Ákos eltölt magától, a szemembe nézett, átkarolta a derekam, és megcsókolt. Akkor úgy gondoltam, hogy tökéletes vége a februárnak, és tökéletes kezdete a márciusnak. De, mint ahogy mindig, tévedtem.

Éjfél után még megnéztünk egy rövidebb filmet. Nem emlékszek arra, hogy miről szólt, egyedül azzal tudtam foglalkozni, hogy Ákos mellett fekszek, és a vállára hajtom a fejem, miközben ő átkarol.

Ahogy a film véget ért lefeküdtünk aludni. Én már nagyon álmos voltam, ezért egyszerűen kiterültem, és bealudtam. Legalábbis próbáltam. Ákos szorosan mellém feküdt, átkarolt, adott jóéjt puszit és magához húzott. Félálmomban nem is tudtam, hogy mit tegyek, belefúrtam a fejem a vállába, ezáltal szembe fordultam vele. Így próbáltunk elaludni. Ismétlem, próbáltunk. Ákos valami ismeretlen okból kifolyólag engem nézett, én meg lehunytam a szemem, és a mellettem fekvő fiú szuszogását hallgattam.

Ám, egyszer csak Ákos felrázott, hogy ébredjek fel, mert mondani akart valamit. Azt hittem, hogy valami kedveset mond, amitől ismét nem tudok elaludni, de nem úgy lett. Egyszerűen csak annyit mondott, hogy ne gondoljam komolyan ezt az egészet, ő nem akar tőlem semmit.

Mondhatnám úgy is, hogy egy világ dőlt össze bennem. De nem mutattam, hogy mennyire fáj. Kierőszakoltam egy „megbeszéltük”-et a számon, majd Ákosnak a hátamat mutatva elfordultam, hogy ne lássa a könnyeimmel vívott csatát. A fiú, aki az előbb millió darabra törte a szívem, könnyedén átkarolt újra, mintha mi sem történt volna. Mivel elég rossz a természetem, halkan megjegyeztem, hogy „Ez bunkó volt”. Ákosnak több sem kellett, elfordult, és egész este úgy maradtunk.

Ákos volt a boldogság, a telhetetlenség és a hazugság tökéletes megtestesítője, míg én a csalódottságot, a szomorúságot és a fájdalmat kaptam.

Másnap kora reggel hazamentem, mielőtt még Ákos felébredt volna. Próbáltam elfelejteni az egészet, de valahogy örökre befészkelte magát a szívembe. Bár csak lett volna egy képem, amit darabokra téphetnék és elégethetnék, de nem volt, így megpróbáltam egyedül megoldani ezt a problémát. Hiába igyekeztem belül széttépni, és elégetni az emléket, nem tudtam. Valahogy kibírta. Eddig a napig mindent kibírt…

Rájönni, hogy milyen érzés, amikor szeretnek. Tudni, hogy milyen érzés, amikor Te vagy neki a legfontosabb. Érezni az illatát, amikor magához szorít. Megfogni a kezét, amikor sétáltok. Egy csókkal köszönteni, amikor találkoztok. Rájönni, hogy ez a legszebb dolog a világon. És rájönni, hogy nem én vagyok az a lány, akinek ez megadatik.