Clarie's things

Egy napfényes nyári reggelen indultunk el a tengerpart felé. Az út meglehetősen hosszú volt, hiszen Magyarországról tartottunk Horvátországba. Mindig is szerettem volna a tengerparton napozni, és hagyni, hogy a hullámok egyre jobban nyaldossák a lábam. Szerettem volna a véget nem érő tenger közepén hajókázni, és onnét csodálni a naplementét. Most valamennyire ezen vágyaim kielégítésre kerülnek amint megérkezünk.

- Drágám, minden rendben van? – kérdezte anya, aki hozzám hasonlóan a tájat mustrálta. Valóban üdítő látványt nyújtott az erdőben vezető szerpentines út, amit mindkét oldalról fák szegélyeztek, és csak helyenként szűrődött be a halovány nap fénye. Időnként lehetett látni az erdei állatokat, most éppen egy mókus ugrik át egyik faágról a másikra. – Drágám… - nézett hátra anya rosszallóan. Mindig is idegesítette, ha nem válaszoltam időben, aggódott, hogy valami bajom lehet.

- Igen anya, minden rendben – mosolyogtam. – Csak elvonta a figyelmem az erdő… - Magyaráztam, de már ismét elbambultam a véget nem érő fasorok nézése közben. A természet furcsa játéka lehetett, hogy ily rendezett módon nőttek ki a fák.

Az igazat megvallva mindig is vonzott a természet, mondhatni a rabjává váltam. Sajnos volt egy időszakom, amikor nemhogy az erdőt, de még a reggeli napfelkeltét sem láthattam. Elzárva éltem mindentől és mindenkitől. Nem is tudom, hogy hány napot töltöttem a klinika falai között.

Minden egy októberi napon kezdődött. Egy veszedelmes és ágynak döntő vírus terjedt a városban. Én mindig is beteges voltam, de ez a járvány kegyetlenül ledöntött a lábamról. Én is azon emberek közé tartoztam, akik több hétig a betegség áldozatává váltak, és a lélegzés is nehézséget okozott. A második héten anya elkezdett aggódni, és elvitt egy vérvizsgálatra. Sajnos a félelmei beigazolódni látszódtak, alacsonynak bizonyult a fehérvérsejt-számom. Én az akkori 16 éves fejemmel nem tudtam felfogni, hogy ez mégis mit jelenthetett.

A kocsi zökkent egyet, én pedig köhögni kezdtem. Reméltem, hogy elmúlik, de a torkomat mardosó érzés egyre csak erősödött, végül már vért köhögtem fel. Anya egy zsebkendőt nyújtott hátra, amin másodpercekkel később vérfoltok éktelenkedtek. Az egész olyan látványt nyújtott, mint egy modern festő műve, aki találomra a vászonhoz vágja az ecsetet. Én gyakorlatiasan összegyűrtem a zsebkendőt, és zsebre vágtam.

Ismét nekidőltem az ablaknak, ahol az előbbi erdővel ellentétben most szántóföldekkel körbevett úton haladtunk. Valamilyen szinten jártasak voltunk a témában, ugyanis apa mezőgazdász, így én is belecsöppentem ezen foglalkozás titkaiba. Régebben mindig együtt mentünk ki a földre szántani vagy éppen vetni. Apja és lánya közösen dolgozott, sőt, felejthetetlen órákat töltöttünk a végtelennek tűnő földbuckákon.

Alapjában tekintve gondtalan gyerekkorom volt, mindig mindent megkaptam, amit csak megkívántam. Soha nem kellett azt hallanom egy hűn szeretett játékot bámulva, hogy nem. Szüleim mindig próbálták megadni nekem azt, amire szükségem volt, igaz néha túlzásokba estek. Elhalmoztak játékokkal, aminek következtében sokáig gyerekes maradt a felfogásom. Mindig is úgy gondoltam a hibáimra, hogy anyáék majd elintézik, de az évek során rá kellett jönnöm, hogy ez nem így van. Sokszor okoztam csalódást emiatt apáéknak, de sikerült megvívni a saját harcomat, így egy komoly és érett felfogású kilencedikesként léptem be a gimnázium ajtaján.

A tízedikben kapott vérkép után rengeteg vizsgálatra kellett elmennem. Számtalan szakorvost látogattunk meg, de egyik sem tudott biztosat mondani, mindenki csak találgatott. Az állapotom egyre súlyosabbá vált, már az orromból is időnként egy kisebb vértenger zúdult ki, még a legalkalmatlanabb pillanatokban is. Volt, hogy történelemből feleltem az ötösért, amikor elkezdődött. Egyből vittek az iskolai orvoshoz, aki szólt szüleimnek, így kerültem be a klinikára. A recepción viszonylag gyorsan beregisztráltak, egyből vittek is a laborba. Újabb vértesztek és megszámlálhatatlan vizsgálat várt rám. Szerettem volna tudni, hogy mégis mi lehet velem, de senki nem mondott nekem semmit, egyedül csak a szüleim lesajnáló pillantásaiból tudtam, hogy valami nagy baj van.

Az újévet is a klinikán töltöttem, infúzióval. A szüleim és pár osztálytársam eljött hozzám, és együtt virrasztottunk. Mindannyian letettük az újévi fogadalmunk, nekem az volt, hogy erős leszek, és bármi is legyen a bajom, felépülök. De később, mint kiderült, a kívánságaink és fogadalmaink nem mindig válnak valóra. A következő év februárjában jöttek meg a végső eredmények, miszerint krónikus mieloid leukémiát diagnosztizáltak nálam. Ez hétköznapi nyelven annyit jelent, hogy a fehérvérsejtjeim száma meglehetően alacsony, és nem képes lebontani a fertőzéseket okozó baktériumokat.

- Mindjárt megérkezünk, körülbelül 20 perc – szólt hátra apa a kormány mögül. Édesapám mindig is az én hős védelmezőm volt. Neki köszönhetően tudok most itt lenni, és neki köszönhetően kezdték meg a kezeléseket. Anyával ellentétben ő nem a vallásra építette az életét, nem hitt semmilyen felsőbb erőben, egyedül önmagában bízott. Mezőgazdász lévén nagy fizikai munkát igényelt a pénzszerzés, így előfordult, hogy ő is ágynak esett.

Anya tipikusan az a fajta volt, aki minden nap elmondott egy imát, és bízott benne, hogy az égiek meghallhatják az óhajait. Néha úgy éreztem, hogy kicsit túlzásba viszi a reménykedéseit az istenek felé, de nem akartam neki mondani. Mindenesetre én soha nem éreztem volna, hogy egy csoda folytán erősebb lettem volna a hónapok alatt, amit a klinikán töltöttem. Ha javulást tapasztaltunk mindig vagy a gyógyszereknek vagy saját magamnak és az elszántságomnak tartottam a sikereket.

Az állítólagos 20 perc gyorsan eltelt. Átmentünk pár alagúton, elhaladtunk pár hegy mellett, és már le is értünk a nagynéném nyaralójához. A nagynéném szintén sokat segített a betegeskedésem alatt. Szinte minden második nap ébredés után már a szobámban volt, és mesélte a legújabb kalandokat a kedvenc sorozatából. Tipikusan az a nő volt, aki gyerekek és férj nélkül maradt, ezért a televízió világába temetkezett. Imádtam, amikor már az ötödik sorozatot mesélte, és egy véletlen folytán összekevert egyes neveket. Nagyon sokat nevettünk együtt, amiért nem tudok elég hálás lenni. Legrosszabb napjaimon is képen volt mosolyt csalni az arcomra. A nyaraló viszonylag szép részen volt, Podstrana külterületén. A parttól nem messze feküdt egy kisebb emeletes épület, aminek volt egy hasonlóan visszafogott, de ugyanakkor stílusos terasza.

Apa vitte be a táskákat, és le is tette a bejárati ajtó mellé. A berendezése is némileg hajazott a visszafogottra, csak a legszükségesebb bútorok voltak bent. Találtunk egy kisebb, talán működésképtelen tévét is, ami elképzelhetően a szovjetektől maradt ránk. Apa hosszas küzdelem után sikeresen befogta a helyi TV-t, így mondhatni semmire nem ment az 1 órás szenvedéssel. Anya gyorsan összedobott a még Magyarországról hozott túlélési élelmiszerekből egy elfogadható ebédet, ami természetesen megfelelt a számomra elfogyasztható ételeknek. A biztonság kedvéért diétára fogtak, így a főtt krumplin és a háztartási kekszen kívül nem sok nassolnivalót találtam a táskákban.

Egy kiadósnak nem éppen nevezhető ebéd után lementünk a partra. A nap időközben megindult lefelé, így gyönyörű sárgára festette az eget. A madarak feketén pompáztak az égbolton, a pálmafák pedig próbáltak minél magasabbra törni. Szemet gyönyörködtető látvány volt. A legmerészebb álmomban sem gondoltam volna, hogy valaha itt fogok állni a parton, és mindössze pár lépés választ el a világot jelentő tengertől, amire már annyira vártam. A szívem hatalmasat dobbant, én pedig elindultam a víz felé.

Miután megállapították a diagnózist elkezdődtek a kezelések. Elsőként sugárkezelést kaptam, ami az elképzeléseimnél sokkal viselhetőbb volt. Ennek igazából semmilyen mellékhatását nem tapasztaltam, egyedül a fáradékonyságot és a vérszegénységet. Idővel csatlakozott a kezeléshez a kemoterápia is, aminek következtében kihullott a hajam. Emiatt nagyon elzárkóztam mindenkitől, nem bírtam a kopasz fejem látványát. Akárhányszor is tükörbe néztem a sima fejem és a rajtam lógó, mondhatni életemet jelentő csövek mosolyogtak rám gúnyosan. Eltorzult arccal meredtem a tükörképemre, és a régebbi, gondtalan gyerekkoromra gondoltam.

Ahogy a tengerparton álltam, és a ropogós homokban lépkedtem félőn vettem le a papucsomat. Mindig is hozzászoktam a sterilszobákhoz, a kórházi étrendhez és a magányhoz. Viszont most, hogy itt vagyok, és a soha véget nem érő tengerrel nézek farkasszemet rájöttem, hogy miért is akartam ennyire eljönni erre a helyre. Mondhatni, ha lehetőségem lenne rá, hogy írjak egy bakancslistát a halálom előtt, első helyen szerepelne a tengerpart. Mindig is nagy álmom volt, hogy a végtelen közepén álljak egy hajó orrán, felemeljem a kezeimet és hagyjam, hogy a szél hóbortos játékot játsszon velem.

Szerettem volna egyszer a barátommal itt állni, fogni a kezét és közösen elsuttogni a kívánságainkat a csillagos ég alatt abban reménykedve, hogy egyszer a kéréseink hallgató fülre találnak, de erre sajnos már nincs lehetőségem. A klinikán töltött hónapok alatt megismertem egy sorstársamat, a nagy Őt. Később kiderült, hogy egymás mellett lesz a sterilszobánk, így könnyedén találkoztunk és szöktünk ki éjszaka. Bevallom nagyon sokat segített, hogy valaki mindig mellettem volt. Amikor tudott elkísért a kezelésekre, szorította a kezem, amikor baj volt, és Ő volt az első, aki ugrott, ha segítségre volt szükségem. Tipikusan olyan fiú volt, mint a jó öreg mesékből ismert szőke herceg fehér lovon, csak Ő egy szintén leukémiás, egyszer barna hajú herceg volt, akit az élet mostoha humora letaszított a pokolba, és szenvednie kellett. Kevés olyan embert ismertem, mint amilyen Ő volt. Segítőkész, hihetetlenül toleráns, mindenkinek megadta az esélyt, nem ítélt el másokat, humoros volt, és mindig mosolygott, még a legborúsabb napokon is, amikor a felhők olyan szinten eltakarták a gyógyulásra vezető utat, hogy teljes sötétség borult a klinikára. Ő hősiesen küzdött, és volt, hogy csodával határos módon vette fel a harcot a rákkal, és Ő került ki győztesként. Nem csak nekem, de az orvosoknak és a többi betegnek is reményt adott. Ám az élet kegyetlen, és egy májusi napon végleg elvette Őt tőlünk. Az utolsó pillanatig küzdött, soha nem adta fel a reményt, de a rák nem úgy terjedt, ahogy azt az orvosok gondolták, áttétet képzett a nyirokcsomókra, és mozgásképtelenné tették. Akkor én fogtam a kezét és én tartottam benne a lelket. Minden este, amikor csak tudtam, ott virrasztottam az ágya mellett, és figyeltem, hogy szuszog. Az összes lélegzetvételéért hálát adtam, és óriási kő esett le a szívemről. Éreztem, ahogy telnek a percek és múlnak az órák, a bennem háborgó indulat egyre jobban csökkent, végül a napfelkeltével teljesen eltűnt. De hiába minden, azon a májusi reggelen nem ébredt fel. Feleslegesen szorítottam a kezét és pofoztam meg, többé nem nyitotta ki a szemét. Azon a májusi reggelen egy világ omlott össze bennem, ami soha többé nem fog újra szilárdan állni. Elvesztettem az egyetlen reményem, az egyetlen okom, hogy várjam a holnapot. Többé nem küzdöttem, és ez meglátszott az állapotomon is. Elviselhetetlen volt, ahogy a világom a saját szeme láttára omlott össze és temetett maga alá. Mozgásképtelenné tett és reményvesztetté.

A szüleimnek köszönhetően kipróbáltak egy új gyógymódot, aminek következtében újra lábra tudtam állni. Az osztályvezető főorvos szerint ez csak egy átmeneti állapot, a biztos gyógyulást kizárták az életem hátralevő, meglehetően rövid részéből. Ennek a határozatnak a következtében kérdezték meg a legnagyobb álmaimat, és hoztak el a klinikáról. A lelkem mélyén tudtam, hogy az utolsó, megszámolható heteimet, talán napjaimat akarják ezzel a tettel szebbé tenni. Tudtam, hogy azok mögött a biztató mosolyok mögött egy lesajnáló, együtt érző pillantás van, amit potyára próbáltak eltűntetni, én átláttam a maszkokon.

Mindenesetre borzasztó úgy élni, hogy bármelyik pillanatban meghalhatok. Bármelyik pillanatban összecsukódhat a szemem, és örök sötétségben tarthat. Eltűnhetne minden, amit látok, nem érezném az illatokat és nem hallanám a hangokat. Csak lennék én, egy véget nem érő űrben.  Ámbár az is előfordulhat, hogy egy boldogabb, és egészséges helyre kerülök, amit mennyországnak csúfolnak. Ott újra foghatnám az Ő kezét, újra érezném a szívdobogását és újra magamhoz szorítanám. Újra felhőtlenül boldog lehetnék, és őszintén mosolyognék. Találkozhatnék a klinikán megismert sorstársaimmal, akiket hozzá hasonlóan magához szólított az ég.

A lemenő nap miatt a vízszint egyre jobban megemelkedett, így már a talpamat mosta a hűs víz. Szívem óriásit dobbant, amikor újra elérte a lábam a tenger. Kinyitottam a szemem, és a sárgára festett eget kémleltem. Leírhatatlan, amit akkor éreztem. Rendkívül szabadnak és gondtalannak éreztem magam, képzeletben az égen süvítő madarakkal szálltam egy jobb élet felé. Mélyen beleszívtam a levegőbe, és megéreztem a tengerpart illatát. Számomra a biztonságot és a mérhetetlen kényelmet jelentette.

Aprókat léptem előre, egészen addig, míg a víz a térdemet kezdte mosni. Beleborzongtam így, a késő esti órákban a hűvös tengerbe, de ezt a felejthetetlen emléket örökre a szívembe véstem. Álmaimban nem gondoltam volna, hogy ennyire üdítő látvány lesz a tengerpart. Felemeltem a kezeim, széttártam magam a világ előtt, hagytam, hogy a szél befújja leheletét a pólóm alá, és én végleg megadtam magam a végtelennek. Elvesztem a saját álmaimban, a saját vágyaimban. Nem volt betegségem, nem voltam rákos. Képzeletemben a szél belekapott a hosszú, vállamra omló hajamba, és összekócolta azt. Abban a pillanatban nem gondoltam másra, csak arra az irgalmatlan boldogságra és szabadságra, amit akkor éreztem.