Clarie's things

December 24.-e volt, Szenteste. A globális felmelegedés, vagy csak az időjárás hóbortja miatt, de már évek óta nem volt fehér a karácsony. Az utakat nem hó, hanem sár és némi kavics borította, a fák és a bokrok nem roskadtak össze a hókupac alatt, inkább tovább élvezték azt a maroknyi napfényt, ami a tél beálltával még átszökött a Földre. Minden kopasz volt, egyetlen egy levél sem volt a fákon, egyedül csak az örökzöldek tartották az emberekben a reményt. Azt a reményt, amit néhányan kínnak, mások kételynek, a maradék pedig csodának ítélt.

Ám ahogy az évek során a környezet, úgy az emberek is változtak. Levetették magukról a karácsony ünnepének igazi értelmét, és előtérbe helyezték az ajándékokat, a takarítást, és a rohanást. Akaratuk ellenére váltak robotokká, akik éjt nappallá téve próbáltak megfelelni a mondva csinált elvárásaiknak, miszerint karácsony ünnepén egy porcica sem lehet a szekrény alatt, egy pókháló sem éktelenkedhet a sarokban, és egyetlen egy mosatlan felület sem lehet a padlón, avagy mindennek csillognia, villognia kell. Mondhatni az egész világ úgy fogta fel a karácsonyi nagytakarítást, mintha a Jézuska, vagy akár az egész Szent Család egy hétig vendégeskedne mindenkinél, és ahol kosz van, ott csak a pokolra juthatnak az emberek.

Szomorú tapasztalat, de az ajándékok értéke, minősége és mennyisége kezdi átvenni az emberek felett a hatalmat, ezzel háttérbe szorítva a karácsony igazi lényegét, a szeretetet és a családot. Mert manapság másról sem hallani, csak arról, hogy a szomszéd lány milyen jó ajándékot kapott, esetlegesen a legújabb és legmenőbb okos telefont, míg más a vacsoráért is küzd, hogy a kevéske pénzéből valami dizájnosabbat varázsoljon az asztalra.

Ezekkel a gondolatokkal mászkált a kivilágított utcán egy fiatal lány. Ez a fiatal lány elég esetlenül nézett ki, csak egy nagyobb, régiféle kabátka volt rajta, ami helyenként lyukas is volt, és egy vékonyka bakancs, amit még születésnapjára kapott. Arcára hópelyhek tapadtak, fekete hajtincseit jeges szél fújdogálta. Kék szemei mintha megfagytak volna, úgy fúródtak a fehér tájba. Így sétált fel s alá a kihalt városban. Kicsit pontosítva, a város nem is volt kihalt, egyszerűen mindenki csak a házában, a családjával töltötte az ünnepeket.

Ennek a fiatal, tizenéves lánynak nem volt családja, amióta csak az eszét tudja, egy árvaházban él, ahol minden létező mód próbálják kárpótolni őt a szülei elvesztése miatt. Ez a fiatal lány soha nem látta a szüleit, még egy kifakult kép sincs róluk. Most, hogy kicsit idősebb lett elhatározta, hogy örömet keres magának ezen a napon, Szenteste. Már évek óta csak a megszokott árvaházi légkörben tartották meg a szerényes ünnepüket, ami mindössze abból állt, hogy mindenki kapott egy bögre kakaót és egy szeletet a bejgliből. Kevés volt, sokan voltak, de elég volt. Eddig.

Történetünk főszereplője elhatározta, hogy megkeresi magának azt a bizonyos Karácsonyi Csodát, amiről már oly sok szépet hallott, ha máshonnan nem is, a könyvekből, amiket kiskorában olvasott. Állítása szerint ő már bejárta a világot, Afrikától kezdve Oroszországon át még Kanadában is megfordult, mégsem tette ki a lábát az árvaház falain kívülre (az iskolát leszámítva). És hogy mégis mit csinált ez az árva, magára maradt kislány, aminek következtében ő beutazhatta a világot? Olvasott. Volt már veszélyes tűzharcban, élt már túl egy lakatlan szigeten, szelídített már meg egy hipogriffet, és még sorolhatnánk.

Most mégis az volt a legfontosabb kérdés, hogy mi is az a Karácsonyi Csoda? Hol, merre kell azt keresni? Ezek a kérdések kavarogtak a leányzónk fejében is, amikor benézett egy bolt kirakatának ablakán, és csodálkozva figyelte a ruhákat, a játékokat, de leginkább a díszeket. Egy ilyen már-már felnőttnek számító lánynak nem a játékok, hanem a karácsonyi hangulat volt ámulatba ejtő. Soha nem látott még ennyi színt, ennyi égősort egy helyen, ennyiféle karácsonyfadíszt, s emiatt a látvány miatt az ő szíve is megtelt melegséggel ezen a hideg téli éjszakán. Azt azért lássuk be, hogy sokkal költőibb és festőibb lenne ez a történet, ha húszcentis hó és szemerkélő hóesés fűszerezné meg az elképzelteket, de valljuk be, mi a valóságban élünk, ahogyan ez a lány is.

Ahogy továbbállt megérezte egy nyitott ablakon kiszűrődő karácsonyi vacsora mámorító illatát, s pár másodperc gondolkodás után rájött, hogy egy minden bizonnyal finom halászléről és rántott halról van szó. A nyál összegyűlt a szájában, nagyon ritkán volt alkalma arra, hogy ilyen jellegű fogásokat vacsorázhasson. Közelebb lépett az ablakhoz, hogy jobban szemügyre vegye az asztalt, ám akkor a tekintetével nem a felszolgált ételeket, hanem a sarokban álló karácsonyfát fürkészte.

Amolyan varázslatos jellege volt az egésznek, ahogy bent égett a sok gyertya, világítottak a karácsonyfán az égősorok, s mindeközben a varázs közben a család békésen fogyasztotta a valószínűleg mennyei vacsorát. Ami a karácsonyfát illeti csoda, hogy nem roskadt össze a sok dísz alatt, tonnaszám lógtak rajta az üveggömbök, a szalmadíszek, a papírdíszek, és egy-két otthon készített dísz is volt még. A fa alatt megszámlálhatatlan mennyiségű, meseszépen becsomagolt doboz volt, amikbe feltehetően olyan drága ajándékok sorakoztak, mint amilyen fényűzésben élt az a család.

Főszereplőnk még egy ideig csodálkozott volna még az ablakon leskelődve a bent történteket, ámde a hosszú ideje tartó ácsorgás meghozta a gyümölcsét, egyre jobban kezdett fázni. Így ellökte magát a párkánytól, és bohókásan sétált tovább a városban. Fejében már századszorra képzelte el a saját karácsonyát, ahol a szerető férjével és gyerekeivel ülnek az asztalnál, és persze a dilemma közepén, hogy mégis melyik fogásból egyenek elsőként. S miután befejezték a vacsorát, megkezdődhet az ajándékok kibontása, amik a lehető legszemélyesebb, ámde a lehető legszebb ajándékok lennének.

A tökéletesnek hitt gondolatmenetnek egy jéghideg fuvallat vetett véget, aminek következtében a lány még szorosabbra húzta a kabátját. Fázott, sőt, már majdnem megfagyott, de makacssága miatt nem volt hajlandó addig visszamenni az árvaházba, amíg meg nem találta a Karácsonyi Csodát.

Kicsit csalódottan ült le az egyik kávézó lépcsőjére, ahonnét most a szokásos forgalom ellenében mindössze csak egy mosolygó hóember jelezte, hogy a nagy üresség ellenére ott igenis van élet. Lábai már annyira átfagytak, hogy meg sem érezte a márvány lépcső vérfagyasztó hőmérsékletét, és a korlátnak dőlve tovább álmodozott. Annak reményében, hogy csukott szemmel mindent szebben tud elképzelni, lehunyta a szemét.

Gondolataiban egy meleg nappaliban ült egy fotelban, mellette a jóképű férjével, előttük pedig a gyerekeik izgatottan bontották az ajándékaikat. A mellettük lévő étkezőben még mindig lehetett érezni a karácsonyi vacsora hátra maradt illatát. Főszereplőnk szeméből egy apró könnycsepp csúszott le fagyott arcára, s ezzel a csodálatosnak tartott elképzelésével álomba ringatta magát.

Másnap kihűlve, megfagyva, de mosolyogva találtak rá a fiatal lányra. Senki sem tudta, hogy ki volt Ő, senki sem kereste. Egyszerűen csak egy fiatal lány volt, aki a Karácsonyi Csodára várt.