Clarie's things

Tavasz volt. A lágy szellő gyengéd játékot játszott a fák leveleivel. Virágaik halvány színekben fürösztették meg azt a maréknyi területet, ahol a természet megmutatta magát a betontenger között. A mi házunk pont ilyen volt. Távol a város nyüzsgő zajától egy csendes, tóparti házunk volt. Apró, de nekünk elég. Visszafogott volt, akárcsak mi. A tóparti csendéletet azonban néha megszakította kislányunk hangos nevetése.

Azon a délutánon fáradtan léptem át a hátsó ajtó küszöbét. Ő a hintaágyban ült, biztosan olvasott a kislányunknak. Az ajtófélfának dőlve elgondolkoztam azon, milyen szerencsés az életem. Álmaim munkahelyén dolgozok, van egy remek házam, csodálatos feleségem, és egy még csodálatosabb kislányom. Boldog voltam. Hihetetlenül.

Ő gyengéden hintáztatta lábával a berendezést, én pedig csak szüntelen támaszkodtam az ajtófélfának, és mosolyogtam. Hosszas percek után egy apró, ámde annál jelentősebb könnycsepp csúszott le borostás arcomon. Féltem, hogy elveszítem Őket. Féltem, hogy egyszer nem érezhetem azt a mérhetetlen nagy békességet és nyugalmat, amit Ők adnak nekem. Féltem, hogy az az apró csoda, aminek a részese lehettem, egyszer véget ér.

- Apa! – kiáltott kislányom, amikor átpillantott a válla felett. Hangjában éreztem a túláradó boldogság apró jeleit. Örült nekem. És én is örültem neki.

- Drágám! – töröltem le a könnycseppet arcomról, és futásnak eredtem. Felé. Ő is gyorsított a tempóján, és immár egymás felé futottunk – kitárt karokkal. Mikor elég közel ért hozzám lehajoltam, és a lendülettől hajtva felemeltem, megpörgettem, és jó erősen magamhoz szorítottam. Érezni akartam az illatát. Az apró testének a működését. Apró szívének minden dobbanását.

- De jó, hogy itt vagy! Már nagyon vártunk – ölelte át vékonyka kezeivel a nyakam és fúrta bele kócos hajával tarkított arcát a vállamba. Pár másodpercig ringattam, majd a feleségem felé figyeltem. Hosszú barna haja meseszerűen omlott karcsú vállaira. Hosszú fehér szoknyáját a szél néha megemelte, ezért egyik kezével a lábához nyomta az anyagot. Aranysárga szemeiben tükröződni láttam a Nap fényét, és éreztem, hogy a szívem az ő szívének ritmusára dobban. Újra és újra szerelmes lettem abba a Nőbe, akárhányszor csak megláttam.

- Hiányoztál – lehelte és egy gyengéd csókot nyomott az arcomra. Beleborzongtam abba a csókba.

- Ti is hiányoztatok nekem – öleltem magamhoz másik kezemmel Elizabeth-et is. Megcsapott édeskés parfümjének illata, amit a születésnapjára vettem neki.

- Apa képzeld, ma rajzoltunk az iskolában – kezdte lelkesen a kislányom. – Nagyon megdicsért a tanító néni! Megmutassam? –folytatta. Leraktam az ölemből és mosolyogva néztem a házba igyekvő illetőt. Anyjától örökölt barna haja összekócolódott, halványrózsaszín szoknyája a tavasz kellemes hangulatát tükrözte vissza.

- Minden rendben volt? – kérdezte aggódóan Elizabeth. Arcán megjelentek az aggodalom mostoha jelei, szemei csillogni kezdtek, ajkai lágyan remegtek. Pár pillanatig némán hallgattam, próbáltam a lehető legjobb formámat hozni.

- Ugyanazt mondták, amit a múltkor. Vissza kell mennem jövő héten egy újabb adagra.

Ő nem mondott semmit, egy halk sóhaj után kitárta kezeit és magához húzott. Olyan szorosan ölelt, mint még soha. Kezembe vettem a fejét és ráhajtottam az enyémet. Abban a pillanatban úgy éreztem, hogy megállt az idő. Mintha csak Ő és én lettünk volna. Mintha az egész Univerzum megállt volna. Mindössze a szél apró leheleteit éreztem a bőrömön. Ő reszketett, ahogyan én is Nem a hőmérséklettől, hanem az érintett témától.

- Megtaláltam! – kiáltott ki az ajtóból egy apró hang. Mosolyogva fordultam felé, mire ő a magasba emelve lengetni kezdte a rajzlapot. – Látod? – mutatta, mikor odaért hozzánk. – Ez te vagy, a másik szélén anya középen pedig én – avatott be minket a rajz részleteibe. Valóban dicséretes munka volt. A lap közepén három alakot véltem felfedezni, magunkat. Én egy magas, elegánsan öltözött testet kaptam, aminek a feje felé volt írva az „Apa” szó. A kezemet egy – az én alakomnál jóval kisebb – leányzó alakja fogta, aki fölé az „Én” szó volt biggyesztve. A leányzó másik kezét egy – a rajzon is gyönyörű – barna hajú szépség állt, aki az „Anya” jelzőt kapta. Körülöttünk virágok, madarak és szívecskék tarkállottak, ezzel megadva azt a bájos összképet a rajznak, amire számítottam. Óvatosan a kezembe vettem a művet és halvány mosoly kíséretében húztam végig a rólam készített alakon az ujjaim.

- Tetszik? – kérdezte végül. Ránéztem. Aggódott, mert azt hitte, hogy nem nyerte el a tetszésem.

-  Jack, kérem – szólongatott egy női hang. Nem az Ő hangja volt. Nem az Ő kezének érintése volt. Erőtlenül nyitottam ki a szemem. A halványság lassan eltűnt, és megláttam a zord valóságot. A mellettem lévő ablakból gyengéden szűrődött be a nap fénye, a redőny visszaverte azt a maréknyi szépet is, amit itt tapasztalhattam a természettől. A szoba egyik fala fehér volt, a másikat halványzöld szín borította. Értetlenül néztem körbe, pontosabban néztem volna, de mozdulni is alig bírtam. Kezeimre egy-egy cső volt kötve, amik az ágyam mellett lévő tartóba futottak. Infúzió?

- Hol vagyok?

-  Biztonságban – felelte a hölgy. Hozzá hasonlóan barna haja volt, de közel sem annyira gyönyörű, mint Elizabethé. – Van itt két úriember – mutatott a mögötte álló kabátos alakok felé, - szeretnének feltenni pár kérdést Önnek.

- Értem – feleltem határozottan. A hölgy arrébbállt, hogy utat adjon az említett párosnak.

- Elnézést a zavarásért – törte meg a csendet a magasabb, fekete hajú férfi. – Emlékszek valamire a reggel történt eseményekkel kapcsolatban?

- Mire kéne emlékeznem? – kérdeztem vissza. Bármennyire is próbálkoztam, nem jutott semmi más az eszembe, mint ahogy a kislányom rajzán mosolygunk Elizabethtel. A két férfi – látva a megrökönyödésem – egymásra nézett. Az egyik bólintott, és a fekete hajú folytatta.

- A reggeli órák alatt Ön a városból kifele tartott autóval, nemde?

-  Öhm… Igen – feleltem. Ekkor az emlékeim kezdtek visszatérni. Felvillant előttem Elizabeth mosolya, a kislányom unszolása, hogy fonja be az anyja a haját, ahogy kiálltam a garázsból az autóval, a gyors bepakolás. Biztosan a nagyszülőkhöz indultunk.

-  Ahogy kiértek a város végén a másik sávból egy személygépkocsi áttért az Önök sávjába, és frontálisan ütközött egymással a két személygépjármű. A helyszínen megtaláltuk egy fiatal nő és egy kislány holttestét is. A helyszínelés során nem derült ki pontosan, hogy kivel utazhatott az említett nő és a kislány. Nem tudna segíteni ez ügy érdekében?

A rendőr szavai élezett késként hasítottak a szívembe, amely ebben a pillanatban kihagyott egy ütemet. Könnyeim először csak egyenként, később láncszerűen kezdtek patakokban folyni, végül az egész felsőmet átitatta a sós víz. Óvatosan a tenyereimre pillantottam, amik horzsolástól tarkítottak voltak. A fejemben egyből összeállt a kép. Minden részletre emlékeztem. A rádióra, Elizabeth nevetésére, a kislányom történetére, a kanyarra, a szemből jövő autóra, a kormány mögött ülő sofőr ittas arcára. Összetörve az ég felé emeltem az arcom, és megpróbáltam elnyelni mindent, ami bennem tombolt.

- A feleségem volt, és a kislányom – feleltem.