Clarie's things

Annyira szarbakerültek a terveim, hogy nem tudom megfogalmazni. A jelenlegi helyzet kiüti a faszság-mérőmet, ami azért elég durva határokat feszeget. Nem sokat írtam eddig, viszont vagy 5 szót nem tudtam helyesen leírni, annyira remeg a kezem.

Mindenesetre, ahogy ígértem, itt egy kis élménybeszámoló a Szerb utamról.:)

2016. 06. 18. – Szombat

A hajnal 6 órás indulás elég jónak ígérkezett, ugyanis a korai érkezésben reménykedtünk, ami persze nem jött össze. Az út elég hosszúra sikeredett, és délután 1re értünk Zrenjaninba, ahol az 5. Nemzetközi Fesztivál és Fúvószenekari Versenyre voltunk hivatalosak. Egy gyors befújást követően 2kor a színpadra léptünk, és előadtuk a közel 25 perces műsorunkat, ami a következőket tartalmazta: Az első számunk egy amerikai induló volt, az Alamo Mars, utána következett Bach-tól a g moll prelúdium és fúga (ami a személyes kedvencem lett), harmadikként Pécsi József Magyar Dalcsokra, negyedikként Pécsi József Mr. Petz – ismertebb nevén a TV maci zenéje – végül pedig Brahms-tól az I. Magyar Táncot adtuk elő. Ami azt illeti egész vegyes volt a kínálat, rettentően élveztem a versenyt és a zenélést is, ugyanis több mű is közel került hozzám. A próbák során gondoltam bele, hogy egy zeneszámnak mennyi különböző értelmezése, előadásmódja és mondanivalója lehet. Például egy indulót is lehet határozottan, buzdítóan előadni, de ugyanakkor megbújik benne a lágy, gyengéd érintés, a simogató dallamok és a fülbemászó baritonszóló. Eddigi életem során csupán a TV maci jellegzetes elejét hallottam, azt is csak azért, mert az általános iskolai felső tagozatos osztályfőnököm csengőhangja volt :D, de most sikerült úgymond a sorok mögé néznem, és a dolog másik oldalát is megértenem. A mi értelmezésünk szerint egy maci próbál bejutni a tyúkok közé, akik riadóznak, de a maci végtelenül aranyos, és hát igen, valahogy így képzeltem el a zene történetét. :D Ezután elmentünk a szállásra, ami a főtérből nyílt egyik utcán volt, egy lánykollégium. Érdekessége volt, hogy csak magyar lányok voltak ott, magyar nővérekkel (mert keresztény kollégium volt), és magyarul folyt minden. Egy rettentően jól felszerelt kollégiumról van szó, és rettentően igényes is volt, legalábbis a város többi részéhez képest elképesztően. Több emelet volt, de mi – mint a zenekar tagjai és a kísérők – az első kettőt foglaltuk el. Külön, rettentően jól felszerelt fürdőszobák vártak ránk, az emeleti mosdó középső vécéjére egy tehenes vécématrica volt felragasztva, hihetetlenül édes volt. :D Ezután jött a szabad program, körülbelül 15-en elmentünk megnézni a magyar-izland meccset. Estefelé beindult az élet a belvárosban is – amúgy egy megyeszékhelyről van szó – de a klub teraszán (ahol a két TV volt) csak mi voltunk és csak mi néztük a meccset. Mondjuk megértem, hogy a szerbet nem érdekli a magyar-izland meccs, de mi elég nagy hangot adtunk az egyetértésünknek, és a nem egyetértésünknek. Fél órán át próbáltuk megfejteni a 11-es miértjét, de idővel feladtuk az eredménytelen próbálkozásunkat. Az egész belvárosban szinte csak a szórakozóhelyek voltak nyitva, meg szombaton néhány ruhaüzlet. Viszont, az úton ahol mi is aludtunk, volt egy bódé, ahol konkrétan mindent lehetett venni. Alkoholt, cigarettát, jégkrémet, újságot és még üdítőt is, mindezt a magyar árhoz képest féláron. Átszámoltuk, és egy doboz dunhill közel 600 forintra jött ki. Este kimentünk beszélgetni, ahol a kincstáram gazdagodott néhány örökzöld poénnal és beszólással, továbbá a társaság is közelebb került egymáshoz.

2016. 06. 19. – Vasárnap

A reggeli után egy kisebb kápolnába mentünk próbálni a szerb indulót, ugyanis közös menetelés volt a délutáni terv, de azt sajnos elmosta az eső. Olyan 6 körül összegyűltünk a művelődési házban (ami rettentően hanyag volt, a mosdóról nem is beszélve), és vártuk de az eső nem akart elállni, egy ideig még jég is volt. Szóval történt az, hogy a 11 zenekar, akik ott voltunk a színházteremben együtt zenéltünk, meg felváltva. Lényegében az volt, hogy indulókat, ismertebb darabokat fújtak a zenekarok, aki tudott becsatlakozott. Hihetetlenül hangulatos volt, nagyon élveztem, több videót is csináltunk, imádtam. :D Ezután következett az eredményhirdetés. Ha jól emlékszek összesen 3 vagy 4 második helyezett lett, a többi zenekar mint első lett, beleértve minket is!:) Ezek a versenyek úgy működnek, hogy 85 ponttól számít egy eredmény első helyezettnek, tehát több első helyezett is lehet. Nekünk 94 pontunk lett, és egy zenekar volt csak előttünk, nekik is 95 lett.:) Nagyon büszke vagyok magunkra, főleg, hogy egy ilyen nemzetközi versenyen sikerült ilyen eredményt elérnünk. Olyan fél 9 körül elindultunk haza, és olyan 3 körül értünk haza és akkor már aludtam.

Remélem érdekesre sikeredett a beszámoló.:D Holnap lesz az évzáró, osztálytársamnál fogok aludni, szóval jó este felé nézünk. :D 

Hihetetlen, hogy volt olyan ember, aki elérte, hogy egy hét alatt kétszer tiltsam le.

Pedig megtörtént. Belegondolni is fájdalmas abba, hogy idáig fajult a kapcsolatom Lokival. Visszagondolva a kapcsolatunkra elég gyors volt és tartalmas, talán túl hamar éltünk ki mindent, amit egy kapcsolat tartogat a felek számára. Lényegében olyan, mintha 3 hónap alatt megtörtént volna az, ami másnál egy év alatt. Rengeteg időt töltöttünk együtt, eleinte élveztük a másik társaságát, de később konkrétan ráuntunk egymásra. Semmi újat nem tudtunk mutatni magunkból, és ellaposodott a dolog.

Rengeteg felejthetetlen emlékem fűz hozzá, mondhatni az első nagy szerelem volt az életemben. Megannyi vicces pillanat és fénykép köt össze minket, de ugyanannyi rossz is. Ez persze rám és rá is érthető. Aki régebb óta olvas tudja, hogy voltak elég zűrös pillanatok az életemben, és igen, egy elég durva buliban én megcsaltam Lokit. Ami azt illeti az a júliusi nap egy fordulópont volt az életemben, ugyanis akkor estem át a ló túloldalára, és onnantól kezdve tudom az alkohollal kapcsolatos határaimat. Elvégre minden rosszban van valami jó. Rengetegszer összevesztünk minden szaron, és volt, hogy az én hülyeségem miatt. Viszont, azt nem vállalom, hogy az én hibám minden.

Ami Lokit illeti, ő is egy elég komoly dolgot tett, ami a mai napig nyomaszt. Egy vasárnapi napon megfenyegetett, megütött, és ezek után is én voltam a szar. Ezt persze totál részegen tette, az egyik barátnőm előtt. Ezután akárhányszor felmerül ez a téma mindig én leszek a szar, legalábbis az ő szemében.

Amikor azt írtam, hogy rengeteg dolgot átéltünk, komolyan gondoltam. Tudjuk egymás gáz történeteit, váratlan tetteit, megbánt dolgait. Ilyen például az a buli, a cigizések, stb. És nemrég eljutottunk arra szintre, hogy folyamatosan fenyeget azzal, hogy elköpi ezeket a szüleimnek, pontosabban apunak. Anyuval mindent meg szoktam beszélni, ő tudja az ilyen dolgaimat, neki nem tudna újat mondani Loki. Viszont apával más a helyzet. Ő tipikusan az az ő kicsi lánya soha semmi rosszat fajta, és elég gyakran összeveszünk a semmiségeken is. Kegyetlenül meg tudjuk bántani egymást, és hogyha kiderülnének ezek a dolgaim, valószínűleg egy életre elfelejthetném vele a kapcsolatot. Apával. Elborzadna, hogy a lánya parti dohányos, és elment már néhány buliba a tudta nélkül. Viszont, egy kezemen meg tudom számolni, hogy hányszor voltam eddig buliban, holott az iskolámban a 7.es (6 éves képzés) több alkalommal itta magát csattrészegre, mint ahány hajszálam van. De kérdem én, ki az aki egyáltalán nem ment el titokban egy buliba? Tisztelet a kivételnek, de véleményem és tapasztalatom szerint ezen minden tini átesik előbb-utóbb. A félreértések elkerülése végett soha nem tettem be a lábam drogos helyekre, és nem is szándékozom elindítani ezt a láncot. Akárhányszor mentem valahova mindig tudtam nemet mondani és nem átlépni a határaimat, vigyáztam magamra és a többiekre is, rengeteget nevettem, jól éreztem magam, és mindig az osztálytársamnál és egyben egyik legjobb barátnőmnél aludtam.

Tulajdonképpen úgy érzem magam, mint a „Zaklatás, mindig a nyomodban” című műsor szereplői. Ez a sorozat az ID discovery-n ment, azt nem tudom, hogy az extra-n is tart-e. Olyan emberekről szólt, akiket zaklattak és annak a következményeit tárta a nézők elé. Komolyan, mintha egy rejtett kandikamera venné minden mozdulatom. Loki szemében én vagyok a rossz, ő az ártatlan. Legalábbis semmi jelét nem látom annak, hogy bármit is bánna azok közül, amik részéről történtek. Szerinte én nem kaptam eleget, és ő szeretné elég erőteljesen megbosszulni azokat, amik történtek. Én hiába mondom neki, hogy beszéljük meg, vagy hogy hagyjuk békén egymást (ugyanis én szakítottam vele), egyszerűen nem hajlandó ezt elfogadni és elengedni sem. Felejteni meg pláne. Újra és újra a rossz dolgok kerülnek elő, a pozitív emlékek már mondhatni a kukába kerültek. Ő azt szeretné, ha nem veszítene el, de én nem tudom egyszerűen szeretni azt, aki lett belőle.

Mintha kicserélték volna. Lehet, hogy én vagyok ennyire rossz emberismerő, de amikor 2015 májusában összejöttünk és találkoztunk, nem ilyen volt. Én értem és teljes mértékben egyetértek azzal, hogy a történtek megváltoztatják az embert, de hogy hogyan lett egy végtelenül rendes és tisztelettudó, gondoskodó, figyelmes és szerethető fiúból egy ilyen velejéig gonosz, visszataszító, vitaszító és bántalmazó ember, azt már nem tudom megérteni, se elfogadni. Rettentően fáj, hogy ez lett belőle, és tudom, hogy részben én tehetek róla, de ha az ember nem akar változni, nem fog. Ezt tapasztaltam az évek alatt. Sok minden nem, de ez a saját döntésén múlik mindenkinek.

Mondhatni két tűz között vagyok, és benzin áztatta a ruhám. Próbálok menekülni, de a két lángcsóva egyre közelebb és közelebb kerül hozzám, míg végül kétségbeesetten próbálok megkapaszkodni egy biztosnak hitt pontba, felgyullad, és magával ragad engem is. Beleőrülök abba, ami körülöttem folyik. Szeretnék továbblépni, felejteni, és csak a jóra emlékezni, de erre jelenleg 1 a 10000000000-hoz az esélyem, vagy talán annyi se. Loki szemében két dolog létezik, vagy együtt, vagy a bosszú. De én egyiket sem szeretném, és az a legnagyobb probléma, hogy ő ezt nem tudja elfogadni.

Rengeteget sírok amiatt, ami történt. Olyan szép kapcsolat volt a miénk, és milyen undorító vége lett. Egymásra mondjuk, pontosabban köpjük a megjegyzéseket, szidjuk a másikat, leminősítjük, és még sorolhatnám. Nekem erre nincs szükségem, de arra se, hogy apa szemében egy lecsúszott, semmirekellő és értékelhetetlen lány legyek.

Itthon maradtam, ugyanis rettentően pocsékul éreztem magam egész héten. Hihetetlenül fáradt voltam és erőtlen, és ez a mai napra nőtte ki magát teljesen. Beszéltem anyával, hogy elmegyek orvoshoz, mert nagyon rosszul érzem magam, erre kiderült, hogy ki vagyok hűlve, be van gyulladva a torkom és egész héten pihennem kellett volna. Vissza kellene mennem kontrollvizsgálatokra, ugyanis közel fél éve jártam utoljára belgyógyászaton, ahová tényleg érdemes lenne benéznem. Mindenesetre most jön egy 5 napos szünet, szóval terveztem egy-két dolgot a blogra is.:)

A mai napot elég érdekesnek találtam, ugyanis Péntek 13, babonás nap. Engem speciel nem nagyon hoz lázba ez a babonás dolog, nem hiszem az ilyen dolgokban. Megrökönyödés nélkül sétálok át a létra alatt, nem rezzenek össze ha átmegy előttem egy fekete macska, és a péntek 13 sem hagy mély nyomot a szívemben. Mégis, úgy gondoltam összegyűjtök néhány érdekességet, amit ez a nap tartalmaz. Remélem tetszeni fog, és ha van rá igény, több érdekes és elgondolkodtató cikkel is érkezek a közeljövőben. :)

Babonák – A „Péntek 13”, és ami mögötte áll

Az első megfigyelést a híres zeneszerző, Gioacchino Rossini halálához kötik. Rossini 1868. november 13-án halt meg. Ezen a napon 13 ember vette körül őt. Ezután kezdődtek meg a kutatások a babonákat illetően. 1898-ban megjelent egy enciklopédia (Brewers Dictionary of Phrase and Fable), ami a babonákkal és azok kialakulásával foglalkozott. Ebben nem találni a péntek 13-ra utaló címszavat, viszont a pénteket és a 13-as számot külön említi, ebből egyértelműen következik, hogy a péntek 13 két különböző babona összeolvasztásából született.

Kezdjük a 13-as számmal. Ezt a számot a világ szinte minden részén szerencsétlennek tartják (kivéve Kínát és Egyiptomot), ugyanis eggyel több mint a 12, ami pedig a tökéletességet jelenti. 12 hónap van egy évben, kétszer 12 óra egy nap, 12 Olümpiszi isten volt, 12 volt Izrael törzseinek száma és 12 apostol is volt a Bibliában. Tehát a 13 a tökéletlenség, rendszertelenség, szabálytalanság jelképe. Ezen kívül még említésre szorul az, hogy a sokak által ismert Utolsó Vacsora festményen 13-an ülnek az asztalnál (Jézus és a 12 apostol), ahol a 13-ként érkező Júdás árulta el. A skandináv mitológiában az istenek lakomát tartottak, ám betoppant Loki (háááááát) a viszály istene, aki megölte Baldrt, a szépség istenét. Ebből alakult ki később az istenek háborúja. Ehhez még hozzávehető az is, hogy a számjegyek összegéből a 4-es szám jön ki, ami a halál száma, igaz, ennek a keleti kultúrák tulajdonítanak fontosabb szerepet. Ide tartozik még az Apollo 13 esete is, amikor egy zárlat miatt megadta magát a rendszer, és a második holdra szállás helyett az új küldetés a legénység megmentése lett.

A pénteki babona szintén tartogat érdekes tényezőket. A XIX. századig a kivégzések általában mindig péntekre kerültek, Jézust egy pénteki napon feszítették keresztre, továbbá sokáig a boszorkányok áldozati napjának tartották. Egyes kutatások és teológusok szerint Ádám és Éva egy pénteki napon evett a tiltott fa gyümölcséből, és a Mózesi nagy árvíz is egy pénteki napon kezdődött.

Egy két érdekesség a babonával kapcsolatban

• A XX. században akkora rettegésben tartotta az embereket a 13-as szám, hogy nem volt 13-as házszám, kórházban szoba, szállodai szoba, sőt, New Yorkban több szállodából kihagyták a 13. emelet sorszámozását is. Az alábbi képen a  Continental Airlines légitársaság egyik gépe látható. Nincs 13. sor.

• Az Apolló 13 kilövése 13:13 kor kezdődött meg a 39-es indítóállványról, ami 3x13.

• A Black Sabbath névadó debütáló albuma, mely meghozta nekik a sikert, 1970 február 13-án pénteken került a polcokra.

• Orvosi körökben létezik külön fóbia a 13-as számtól való félelemre és a kifejezetten péntek 13-ra való rettegésre is. Előbbit triszkaidekafóbiának (ebben szenvedett többek között Napóleon is), utóbbit pedig friggatriszkaidekafóbiának nevezik.

• Ezen a napon született Alfred Hitchock, akit köznyelven csak a Horror Atyjaként emlegetnek.

• A babona fénykora az 1980-as évekre tehető, ugyanis ekkor jelent meg az ismert horror film, ami a Péntek 13 címet viseli.

Remélem sikerült valamennyire felkeltenem az érdeklődésetek a téma iránt. Tavaly egy péntek 13-ai napon néztük barátnőmmel a Péntek 13 című filmet, és kénytelen voltam ott aludni, annyira féltem éjszaka hazajönni. :D Ti hisztek a babonában?

Elsősorban. Úgy érzem némi magyarázatra szorul az előző bejegyzésem, ugyanis a kommentek alapján teljesen más ment át az olvasóknak, mint ahogy én azt gondoltam. Véleményem szerint én nem azt mondtam, pontosabban írtam, hogy én egyedi vagyok, nincsenek hibáim, tökéletes vagyok. Ugyanis erről egy szó sem esett, többször is újraolvastam a bejegyzést. Nem építkezek mások által kreált véleményekre, ezek az enyémek, pontosabban azok a tapasztalatim, amiket az évek alatt szűrtem le. Továbbá, ahogy a végén írtam, én nem általánosítok és nem az első megítélésem alapján ítélkezek az emberekkel kapcsolatban. Szeretek új barátságokat kötni, független attól, hogy néz ki, mik a szabadidős elfoglaltságai, mi a menő számára, stb. Ugyanis, amíg a barátomként viselkedik és bánik velem, addig egy szavam sincs senkire.

Christine és Chantelle; köszönöm, hogy elmondtátok a véleményeteket és megcáfoltatok egy-két szempontot, amit megemlítettem. Való igaz, hogy az indulatok domináltak nagyrészt a bejegyzés írása közben, és való igaz, hogy egyetemi vonalakban már másképp gondolják az emberek ezeket a dolgokat. De középiskolában, pontosabban a 9-10. osztályban nagyon is ez alapján történik az osztály „nagyjainak” a megkülönböztetése, és erre szerettem volna kitérni. Sajnálom, ha tettem olyan megjegyzést, amivel valamelyikkőtöket megbántottam. Nem az volt a célom, hanem az, hogy egyrészt leírjam az érzéseimet, véleményemet (ugyanis ezért blog a blog), másrészt az, hogy némiképp válaszreakciókat kapjak arra, amit tapasztaltam. Ki hogy éli meg, mi a véleménye, stb. Örülök, hogy kommenteltetek, sokat segítettek a jövőre nézve. (Remélem nem lesz tirpákság, ha nem válaszolok külön, hanem a bejegyzés elejében rendeztem a dolgokat).

Charlie: nálunk is mindennapos, hogy az elsősök kiosztják a felsőbb éveseket, gondolok itt a harmadikasokra és a végzősökre. Ez ellen nem igen lehet mit tenni, de volt már arra példa, hogy a tavalyi évben egyik osztálytársam nagyon szidta az egyik, akkori 11.es tanulót, és egyik alkalommal, amikor meccs volt a tesiteremben leöntötte a lelátóról egy kis vízzel is. A srác vérszemet kapott és még aznap felkente az említett osztálytársamat a szekrénysorra, amit az ő osztálytársai tudtak megállítani.

És akkor most következzen egy szintén mély téma, ami az utolsó válaszom alapján fogalmazódott meg bennem.

Szerintem az erőszak semmire sem megoldás. Se lány-lány, se fiú-lány, se fiú-fiú között. Mégis, a fiúk szeretik verekedéssel eldönteni, hogy melyikük az erősebb. Volt szerencsém egy verekedésben mindkét félnek a szemszögét megélni, volt, hogy én ütöttem és volt, hogy engem.

Természetesen nem kell igazi verekedésre gondolni, soha nem is volt életcélom, hogy egy komoly csetepatéba kerüljek. Az első történet, amit szeretnék megosztani veletek az talán 6. osztályban történhetett. Mentünk közösen ebédelni, és az egyik osztálytársam kegyetlenül felhúzta az agyam a hülyeségeivel. Ekkor jött az, hogy a fél társaságnak nem jutott kaja, mert későn mentük és elfeledkeztek a dologról, így kiosztották repetának. Végül is valamilyen úton-módon megoldásra került a dolog, és mindannyian kaptunk ebédet. Ezután az osztályfőnökünk is húzta az agyunkat, osztálytársam ismételten elkezdett magyarázni, én meg megpofoztam. Nem történt semmi baj, nekem se meg neki se, de ezután elrohantam a vécébe, magamra zártam az ajtót és elkezdtem sírni.

Sokáig gondolkoztam azon, hogy vajon miért sírtam. Miért nem voltam büszke magamra, vagy miért nem haragudtam? De egyik sem, igazából. A legjobb, amit mondani tudok arra, hogy miért sírtam, az a csalódás. Csalódtam magamban, amiért nem tudtam uralkodni az érzéseimen, és az indulatok erősebbnek bizonyultak, mint én. Csalódtam azért, mert megütöttem valakit, aki közel áll hozzám, mégha csak annyira is, mint osztálytársam. Csalódtam, amiért mindig is azt vallottam, hogy agresszió nem megoldás semmire, és én is a könnyebb utat választottam.

Miután percekig bőgtem és miután a  fél osztályom bejött, hogy mi a bajom felkeltem, megkerestem a lányt és bocsánatot kértem tőle. Ő nem haragudott rám, nem lett semmi baja sem, és megköszönte, hogy volt bennem annyi, hogy elmondtam a dolgokat. Azóta nagyon jó barátok lettünk, gyakran eljártunk délutánonként közös programokra, rengeteget nevettünk. Aztán jött a továbbtanulás, és teljesen elkerültük egymást. Más iskolába ment mint én, de a koleszunk egy volt, így néhanapján még találkoztunk. Mióta kijöttem a kollégiumból, ha szembe is jön velem az utcán nem köszön, inkább elfordítja a fejét. Megkérdeztem pár osztálytársam, velük is hasonló a helyzet. Nem igen tudom, hogy miért van ez, de ha nem köszön vissza, én nem erőltetem.

A második történet, amikor én voltam a bokszzsák. Olyan ember ütött meg, akiről nem erre számítottam. Semmilyen előjele nem volt a dolognak. Felhívott, hogy álljak meg, én megálltam a főutca és egy másik utca kereszteződésénél, ő megrángatott, kiabált velem és megpofozott. Többen kérdezték, hogy mi volt ez a cirkusz és ez az egész, én meg csak annyit mondtam a dologra, hogy hagyják, ne foglalkozzanak vele, az én dolgom. A mai napig nem értem annak okát, hogy ha valaki ideges miért máson kell ilyen formában levezetni a benne felgyülemlett haragot. Fáj és nagyon bánt a dolog, a mai napig félve beszélek vele és félek a hirtelen mozdulatoktól, bárki is teszi.

Mindenesetre mindkét történet egy életre megmarad bennem. Tanultam mindkettőből. Megtanultam, hogy az agresszió nem megoldás az indulatok csillapítására és semmilyen problémát nem old meg. Továbbá azt is megtanultam, hogy néha el kell viselni néhány pofont az élettől ahhoz, hogy biztosan tudjunk tovább lépni.

Valamiért úgy érzem, hogy kellett ez a változás. Sokkal felszabadultabbnak érzem magam, ami hihetetlenül jó érzés. Tombol bennem a lehetőségek tárháza, a tiszta lap, és ez rettentően befolyásolja a mindennapi hangulatomat is.

A mai nap viszont szem és fültanúja lehettem annak, miként változnak a hiearchiai dolgok egy átlagos 10.es osztályban, percről percre. Fizikán a mögöttem ülő társaság, akiket a barátaimnak hívok  de isten tudja miért, 45 perces keresztül képesek voltak ecsetelni, hogy mekkora nyomorék az egyik lány, aki most másik padban ül. Érdekes, én sem szívesen lennék olyanok padtársa, akik minden tettem és szavam kiforgatják és egy világi szarnak állítanak be. Jöttek a szokásos megjegyzések, hogy „hogy néz ki”, „mi ez a táska”, stb. Lehet azt mondani, hogy a féltékenység vagy az irigység beszélt belőlük, nem tudom. Nem is szeretném megtudni.

Holnap barátnőmnél alszok, szóval nem hiszem, hogy tudok bejegyzést hozni. Ez mondjuk több szempontból is mission impossible, ugyanis este megyünk ki az egyik pubba, Minimal Nightra, amit rettentően várok. Régen voltam utoljára buliban, talán januárban, és ezzel most a születésnapomat is megünnepelnénk, ami hétfőn lesz. Viszont nem szeretném azt a szintet hozni, ami a múltkori buli alatt történt. Mondjuk ez az alkoholista dolog is kapcsolódik az előbb említett osztály-hiearchia témához, úgyhogy most hozzá is csatolom.

Azt vettem észre, hogy a mi elbaszott generációnkban az a menő, ha valaki vagy minden nap vagy minden hétvégén elmegy kocsmatúrára bebaszni, vagy iszogatni, vagy vandálkodni, és még sorolhatnám. Nekem nem lételemem az, hogy seggrészegre igyam magam és az árokban fetrengjek, ugyanis az alapjába véve undorító és visszataszító, főleg ha egy lány teszi. Mindegy is. Mivel nem vagyok az a nagyon iszákos fajta, kiestem abból a pikszisből, amit az a bizonyos „felsőbb réteg” alkot az osztályban. Röhej, hogy azok, akiknek egy józan pillanatuk sincs az úgynevezett főnökök az osztályban, szarrá bombázzák a közösséget és persze övék az utolsó szó. Persze azok, akik normális életet élnek, vannak normális hobbijaik, és nem a bebaszás körül forog az életük egyetlen szóval minősíthetőek: gázak.

Ugyanis ebben a világban /legalábbis úgy vettem észre a közel 2 éves gimis pályafutásom alatt/gáz, ha 15 évesen szűz vagy és a barátnőid már elvesztették a barátjukkal (akikkel már évek óta együtt vannak). Gáz, ha nincsen egy-két totál lerészegedős, mámoros pillanatod, ahol a bugyid egyenes arányban csúszott le a benyelt pia mennyiségével. Gáz, ha nem smároltál legalább 50 gyerekkel egy buliban, mert úgy nem vagy kívánatos. Gáz, ha 15 évesen nincsen pasid, mert a mérce szerint a kutyának sem kellesz akkor. Gáz, ha nem cigizel, mert akkor jókislány vagy, és ebből visszakövetkeztethető az előbbi pont. Gáz, ha nincsen iskolai beírásod, mert akkor nyuszi vagy, véletlenül sem visszafogott és következetes. Gáz, ha nem pofázol be másoknak ok nélkül és nem szítod a vitát, mert akkor nincs véleményed és „tömeg” vagy. Gáz, ha ugyanolyan pólód van mint 3 másik embernek, mert akkor stílustalan vagy (nem baj, hogy neked is tetszik). Gáz, ha szereted a komolyzenét, mert miazmá’? Gáz, ha anyudék nem engednek el ide meg oda, biztosan konzervatívak és apácának nevelnek. Gáz, ha nem szőkíted ki a hajad úgy, hogy már a babahajad is törött legyen, mert a természetes hajszín édeskevés ebben a világban. Gáz, ha nincsen rajtad egy kiló vakolat, elvégre mi az a természetes szépség? Gáz, ha nincsen műkörmöd, a körömlakk már lejárt. Gáz, ha nincsen fekete/pasztell színű kézitáskád, a hátitáska egyenesen borzasztó, maradi, ocsmány, igénytelen és túl fiús. Gáz, ha az előbb felsoroltakból legalább egy igaz rád. Félig.

Remélem azért éreztétek azt a mérhetetlenül túláradó iróniát, amit az előző bekezdésem tartalmazott. Szerencsére azon emberek közé tartozom, akik nem előítéletesek, legalábbis csak egy minimális van bennem, ami szerintem mindenkiben megvan. Szeretek új embereket megismerni, barátságokat kötni, és ebben nem akadályoz meg az illető kinézete, stílusa, érdeklődési köre, anyagi háttere, stb.

A minap egyik osztálytársam nagyban sírt, hogy mennyire nincsenek barátai, akikre számíthat. Poén, hogy én eddig a barátomnak tartottam, ugyanis akárhányszor volt bármilyen fájdalma, én ugrottam. Viszont, amióta egyszer szükségem volt rá és röhögve rámvágta a telefont, ne kérje tőlem azt, hogy segítsek rajta. Szóval mondtam neki, hogy a barátságot nem lehet pénzzel megvenni, és lehet, hogy ez a mondatom kicsit betalált, ugyanis a mai nap alig szólt hozzám. Hiába, nem én voltam az, akit elhagyott egy teljesen ismeretlen városban a „legjobb barátnője”. De hát, az ember a saját kárán tanul, nemde?