Clarie's things

Az elmúlt pár nap elég tartalmasan telt. Tegnap eljött a fél családom, hogy megünnepeljük a születésnapomat. Nagynéném készített nekem eszterházy tortát, ami valami isteni finom volt, szóval óriási hála és köszönet még egyszer♥!

Ami azt illeti a mai nap felkerült egy novella is a Blogtags menüpontba, amit Liz versenyére írtam, Jack címmel. Ezen kívül a mai napra egy ajánlóval készültem nektek – többek között -, ugyanis nemrég találtam egy Top 5 film ami váratlan fordulatot tartalmaz cikket, és gondoltam belevetem magam az egyikbe. Tehát következzen az ajánló.:)

A választásom a Viharsziget című filmre esett. És nem, semmi köze ahhoz, hogy DiCaprio játszik benne. Történetünk az 1950-es évekbeli Amerikában játszódik. Főszereplője Edward Daniels, magát csak „Teddy”-nek hívó rendőrbíró és társa Chuck. A páros a Viharszigeten található Ashecliff nevű elmegyógyintézetbe tart, ahol egy beteg eltűnését jelentették, név szerint Rachel Solando-ét. A dolgozók szerint a nő közveszélyes őrült, ugyanis 3 gyerekét vízbe fojtotta. Innét kezdődik meg az őrület, ami a film végéig egyre csak fokozódik. Az intézet falaim belül egy – talán – megoldatlan rejtély üti fel a fejét, ugyanis Rachel szobája olyan, mintha senki nem lakott volna annak falain belül. Tiszta a padló, érintetlen az ágy, az összes használati tárgy a szekrényben van, mindkét cipője a falakon belül található, mindössze egy cetli utal arra, hogy valaki járt arra. A cetlin a négyes törvényre és a rejtélyes 67-es betegre utalnak - őt próbálja meg felkutatni Teddy. A kutatás során megismerkedhetünk az intézet lakóival, ápolóival, vezető orvosával és Teddy háttértörténetével is. Teddy állítása szerint a szigeten a nácikhoz hasonló emberkísérleteket folytatnak, ennek tesz tanúbizonyságot a férfi egyik ismerőse, George Noyce, aki szintén az intézet lakója. A kezdeti őrület tovább fokozódik, Teddy-t rémálmok gyötrik, amiben halott feleségét látja, később ezt a valóságra is kivetíti. Ezt követően elindul a világítótorony felé, ahol szerinte a kísérleteket folytatják, találkozik az igazi Rachel-el, aki eredetileg az intézet orvosa volt, ám mikor rájött a sötét dolgokra betegnek nyilvánították és később megszökött. A nő állítása szerint Teddy-t drogokkal tömik, ezért vannak hallucinációi és rémálmai. Ezután a történet óriási csavart vesz, és én is csak tátott szájjal bámultam a képernyőt, miközben a hogyanokra kerestem a válaszokat.

A film közel két és negyed órás, és 100%-os figyelmet igényel, ugyanis ez nem olyan film, amiről gond nélkül lehet elmenni vécére vagy kávét csinálni. Minden egyes pillanatnak óriási jelentősége van, ugyanis szó szerint építkezik önmagára a film. Nem hiszem, hogy korosztályhoz kötött a dolog, ugyanis én a 16 éves fejemmel ültem le megnézni. Igaz, hogy vannak benne ijesztő jelenetek, ugyanis thriller-dráma kategóriás, így nem árt felkészülni lelkiekben egy-két rémisztő, váratlan dologra. A filmnek megvan az elvárt elmegyógyintézeti környezete, tökéletesen bele tudtam magam képzelni a cselekménybe. Igaz, néhol nem árt átgondolni a történteket, ugyanis a film vége számos kérdést fog felvetni a nézőben, így jobb, ha a kezdeti kérdésekre megpróbálunk mielőbb válaszolni.

„Melyik rosszabb? Szörnyetegként élni, vagy jó emberként meghalni?” – Szól a film méltán elhíresült utolsó mondata.

Érdekesség, hogy a film egy adaptáció, név szerint Denis Lehane – Viharsziget (eredeti címén Shutter Island) című regényének filmváltozata. A tervezettnél egy évvel később került mozivászonra, és Magyarországra mindössze 2010 márciusában jutott el. Az IMDB-n 8,1 pontot kapott a 10-ből, ami ennél az oldalnál felér egy magas szintű elismeréssel is.

Összességében egy rettentően élvezhető, de mégsem sablonos dolgoktól csöpögő a film. A történet kerek, a szereplők folyamatosan fejlődnek, rengeteg kérdés merül fel a nézőben, a végső fordulatról nem is beszélve. Bátran ajánlom azoknak, akiket kicsit is vonz az elmegyógyintézetes, háborús, emberkísérletes, 50-es évekbeli téma. Ha kéne korosztályos határt mondanom – a filmhez hasonlóan – én is 16 fölé tenném a lécet, de ez persze az érdeklődési körön és a megértésen múlik.

Itthon maradtam, ugyanis rettentően pocsékul éreztem magam egész héten. Hihetetlenül fáradt voltam és erőtlen, és ez a mai napra nőtte ki magát teljesen. Beszéltem anyával, hogy elmegyek orvoshoz, mert nagyon rosszul érzem magam, erre kiderült, hogy ki vagyok hűlve, be van gyulladva a torkom és egész héten pihennem kellett volna. Vissza kellene mennem kontrollvizsgálatokra, ugyanis közel fél éve jártam utoljára belgyógyászaton, ahová tényleg érdemes lenne benéznem. Mindenesetre most jön egy 5 napos szünet, szóval terveztem egy-két dolgot a blogra is.:)

A mai napot elég érdekesnek találtam, ugyanis Péntek 13, babonás nap. Engem speciel nem nagyon hoz lázba ez a babonás dolog, nem hiszem az ilyen dolgokban. Megrökönyödés nélkül sétálok át a létra alatt, nem rezzenek össze ha átmegy előttem egy fekete macska, és a péntek 13 sem hagy mély nyomot a szívemben. Mégis, úgy gondoltam összegyűjtök néhány érdekességet, amit ez a nap tartalmaz. Remélem tetszeni fog, és ha van rá igény, több érdekes és elgondolkodtató cikkel is érkezek a közeljövőben. :)

Babonák – A „Péntek 13”, és ami mögötte áll

Az első megfigyelést a híres zeneszerző, Gioacchino Rossini halálához kötik. Rossini 1868. november 13-án halt meg. Ezen a napon 13 ember vette körül őt. Ezután kezdődtek meg a kutatások a babonákat illetően. 1898-ban megjelent egy enciklopédia (Brewers Dictionary of Phrase and Fable), ami a babonákkal és azok kialakulásával foglalkozott. Ebben nem találni a péntek 13-ra utaló címszavat, viszont a pénteket és a 13-as számot külön említi, ebből egyértelműen következik, hogy a péntek 13 két különböző babona összeolvasztásából született.

Kezdjük a 13-as számmal. Ezt a számot a világ szinte minden részén szerencsétlennek tartják (kivéve Kínát és Egyiptomot), ugyanis eggyel több mint a 12, ami pedig a tökéletességet jelenti. 12 hónap van egy évben, kétszer 12 óra egy nap, 12 Olümpiszi isten volt, 12 volt Izrael törzseinek száma és 12 apostol is volt a Bibliában. Tehát a 13 a tökéletlenség, rendszertelenség, szabálytalanság jelképe. Ezen kívül még említésre szorul az, hogy a sokak által ismert Utolsó Vacsora festményen 13-an ülnek az asztalnál (Jézus és a 12 apostol), ahol a 13-ként érkező Júdás árulta el. A skandináv mitológiában az istenek lakomát tartottak, ám betoppant Loki (háááááát) a viszály istene, aki megölte Baldrt, a szépség istenét. Ebből alakult ki később az istenek háborúja. Ehhez még hozzávehető az is, hogy a számjegyek összegéből a 4-es szám jön ki, ami a halál száma, igaz, ennek a keleti kultúrák tulajdonítanak fontosabb szerepet. Ide tartozik még az Apollo 13 esete is, amikor egy zárlat miatt megadta magát a rendszer, és a második holdra szállás helyett az új küldetés a legénység megmentése lett.

A pénteki babona szintén tartogat érdekes tényezőket. A XIX. századig a kivégzések általában mindig péntekre kerültek, Jézust egy pénteki napon feszítették keresztre, továbbá sokáig a boszorkányok áldozati napjának tartották. Egyes kutatások és teológusok szerint Ádám és Éva egy pénteki napon evett a tiltott fa gyümölcséből, és a Mózesi nagy árvíz is egy pénteki napon kezdődött.

Egy két érdekesség a babonával kapcsolatban

• A XX. században akkora rettegésben tartotta az embereket a 13-as szám, hogy nem volt 13-as házszám, kórházban szoba, szállodai szoba, sőt, New Yorkban több szállodából kihagyták a 13. emelet sorszámozását is. Az alábbi képen a  Continental Airlines légitársaság egyik gépe látható. Nincs 13. sor.

• Az Apolló 13 kilövése 13:13 kor kezdődött meg a 39-es indítóállványról, ami 3x13.

• A Black Sabbath névadó debütáló albuma, mely meghozta nekik a sikert, 1970 február 13-án pénteken került a polcokra.

• Orvosi körökben létezik külön fóbia a 13-as számtól való félelemre és a kifejezetten péntek 13-ra való rettegésre is. Előbbit triszkaidekafóbiának (ebben szenvedett többek között Napóleon is), utóbbit pedig friggatriszkaidekafóbiának nevezik.

• Ezen a napon született Alfred Hitchock, akit köznyelven csak a Horror Atyjaként emlegetnek.

• A babona fénykora az 1980-as évekre tehető, ugyanis ekkor jelent meg az ismert horror film, ami a Péntek 13 címet viseli.

Remélem sikerült valamennyire felkeltenem az érdeklődésetek a téma iránt. Tavaly egy péntek 13-ai napon néztük barátnőmmel a Péntek 13 című filmet, és kénytelen voltam ott aludni, annyira féltem éjszaka hazajönni. :D Ti hisztek a babonában?

Nem terveztem ezt a bejegyzést. Igazából a hév kapott el, ugyanis nemrég futottam bele egy őrülten komoly témába és egy olyan emberbe, aki megsiratott, a világ másik feléről.

Olyan 7 óra körül kezdtem el nézegetni make up tutorial videókat, ugyanis szeretek új dolgokat kipróbálni, gondoltam nézelődök kicsit. Láttam egy-két gyönyörű sminket és lányt is, és azon gondolkoztam, hogy nekem miért nem lehet kék szemem, hosszú szép hajam, hófehér fogaim, stb. Miért nem lehetek olyan szép, mint ők? Aztán, az egyik videónál találtam ajánlóban egy fiatal lány, illetve nő videóját, aminek a címe „My everyday make up routine”. Elég sablonosnak tűnt a dolog, és már nem is terveztem több hasonló témájú videót nézni, de nem bántam meg, hogy kattintottam.

A képernyőről egy nagyon érett, pozitív gondolkodású, óriási lelki támasz mosolygott vissza rám, miközben mutatta az ő mindennapi sminkjét. Szokásos menetrendű volt a dolog, nem is ez a lényeg. Nem hiszem, hogy ebből a rövidke leírásból rájöttetek arra, hogy kiről is van szó, de gondoltam (meg persze terveztem is) csatolok egy képet az említett hölgyről.

Nos, ő lenne Lizzie Velasquez. Kicsit utána nyomoztam a szokatlan külsejének, és azt találtam, hogy Lizzie egy nagyon ritka és máig kezelhetetlen betegségben szenved. Vele született rendellenessége van, képtelen arra, hogy hízzon. Nem tud izmot és zsírt raktározni a szervezete, ugyanis zsírszövetek nélkül született. Emellé még hozzácsapódik az is, hogy egyik szemére vakon született. Vele együtt összesen hárman szenvednek ebben a betegségben, és orvosi kérdésként tartják számon ma is.

Készült róla egy videó „World’s Ugliest Woman”, avagy a világ legrondább nője címmel. Ekkor ő középiskolás volt. Ez a videó mindössze 8 másodperc hosszú, de így is több, mint 4 millió ember látta. Olyan kommentek érkeztek, amire számítani lehet: „tégy szívességet a világnak, öld meg magad”, „miért tartották meg a szülei?”, továbbá szörnynek és élőlénynek nevezték Lizzie-t. Én a helyében biztosan összetörtem volna. Egy világ volt ellene, pontosabban ő ezt hihette, ugyanis annyi negatív kommentet kapott, hogy az már nem emberi. Mégis, olyan dolog történt, amiért emberek millió néznek fel rá.

„Nem bánom, hogy nem vagyok szép, mint a hírességek, és ne sajnálja más se, aki nem olyan, mint ők, mert a sztárokat csak a külsejük szerint ítélik meg, és senki nem kíváncsi rá, valójában milyen emberek."

Négy célt állított fel maga elé; ír egy könyvet, lediplomázik, családja és karrierje lesz. Azóta lediplomázott, lett egy dokumentumfilmje, második könyvét írja, és több éve tart motivációs beszédeket. Emellett pedig rengeteg ember állt mellé, segítette, erről találtok alul egy videót, avagy az „I’m with Lizzie” kampányból néhány hírességet, celebet.

Azért küzd és harcol, hogy az emberek, legfőképpen a gyerekek felejtsék el a gúnyolódást, megalázást, szekálást és leminősítést. Biztos vagyok benne, hogy mindenki tapasztalta már azt, hogy milyen kiközösítve lenni, folytonos megalázásoktól rettegni, igaz, ez gyermek és tini korban teljesen más. Emlékszek, oviban közkedvelt voltam, leginkább az óvónők szemében. Nem igen voltak barátaim, legjobb barátom Micimackó volt, és a délutánokat mindig úgy töltöttem, hogy megnéztem egy-egy Micimackós filmet. Emlékszem, milyen hihetetlenül boldog voltam amikor megkaptam az első Micimackós könyvemet. Azt hiszik az emberek, hogy vörös hajúnak lenni egyedi. Különleges. Látványos. Izgalmas. Igen, de nem gyerekkorban. Nem kívánom senkinek azokat a megjegyzéseket, amiket az ovis évek alatt kaptam. Ezzel nem azt mondom, hogy mást nem kritizálhattak vagy szekálhattak, mindössze a saját tapasztalataimból táplálkozok. Rettentően megbántottak olyan dolgok, amik most már leperegnek rólam. Rengeteget sírtam és nagyon nem akartam társaságba menni. Később már lettek barátaim, mentünk iskolába, és ott változni látszottak a dolgok.

Ezt a kis meserészt azért iktattam be a bejegyzésbe, hogy egy kis betekintést nyerhessetek a múltamba. Húha, ez nagyon mentalistás volt. Mindenesetre engem is megviselt az a kevés beszólás amit kaptam, el sem tudom képzelni, hogy Lizzie-t mennyire viselhette meg az, hogy konkrétan egy világ előtt alázták meg.

Bevallom, én sem vagyok perfekt angolos és én sem értek mindent, de már csak az motivál, ahogyan látom, ahogy ez a lány, nő mosolyog. Látom, hogy boldog. Boldog úgy, abban a formában, azzal az élettel ami van neki. Támogatják, segítik amit csinál, holott ő igazából semmi különlegeset nem tett, mindössze felvállalta megát és elhatározta, hogy boldog lesz. Mégis, ez különlegesnek számít. És Lizzie különleges. Minden értelemben.

Ha megengeditek – és tanácsolhatok valamit – szar kedvetek esetén ne a tumblira kattanjatok rá, mert – tapasztalatból – függőséget okoz és általában még rosszabb lesz a kedvem a filozofikus szövegeket olvasva, inkább nézzétek meg Lizzie egyik videóját, ugyanis van egy saját YouTube csatornája, ahová viszonylag rendszeresen tölt fel újabb és újabb videókat.:)

Lizzie csatornája

A videó, amit láttam

Elsősorban. Úgy érzem némi magyarázatra szorul az előző bejegyzésem, ugyanis a kommentek alapján teljesen más ment át az olvasóknak, mint ahogy én azt gondoltam. Véleményem szerint én nem azt mondtam, pontosabban írtam, hogy én egyedi vagyok, nincsenek hibáim, tökéletes vagyok. Ugyanis erről egy szó sem esett, többször is újraolvastam a bejegyzést. Nem építkezek mások által kreált véleményekre, ezek az enyémek, pontosabban azok a tapasztalatim, amiket az évek alatt szűrtem le. Továbbá, ahogy a végén írtam, én nem általánosítok és nem az első megítélésem alapján ítélkezek az emberekkel kapcsolatban. Szeretek új barátságokat kötni, független attól, hogy néz ki, mik a szabadidős elfoglaltságai, mi a menő számára, stb. Ugyanis, amíg a barátomként viselkedik és bánik velem, addig egy szavam sincs senkire.

Christine és Chantelle; köszönöm, hogy elmondtátok a véleményeteket és megcáfoltatok egy-két szempontot, amit megemlítettem. Való igaz, hogy az indulatok domináltak nagyrészt a bejegyzés írása közben, és való igaz, hogy egyetemi vonalakban már másképp gondolják az emberek ezeket a dolgokat. De középiskolában, pontosabban a 9-10. osztályban nagyon is ez alapján történik az osztály „nagyjainak” a megkülönböztetése, és erre szerettem volna kitérni. Sajnálom, ha tettem olyan megjegyzést, amivel valamelyikkőtöket megbántottam. Nem az volt a célom, hanem az, hogy egyrészt leírjam az érzéseimet, véleményemet (ugyanis ezért blog a blog), másrészt az, hogy némiképp válaszreakciókat kapjak arra, amit tapasztaltam. Ki hogy éli meg, mi a véleménye, stb. Örülök, hogy kommenteltetek, sokat segítettek a jövőre nézve. (Remélem nem lesz tirpákság, ha nem válaszolok külön, hanem a bejegyzés elejében rendeztem a dolgokat).

Charlie: nálunk is mindennapos, hogy az elsősök kiosztják a felsőbb éveseket, gondolok itt a harmadikasokra és a végzősökre. Ez ellen nem igen lehet mit tenni, de volt már arra példa, hogy a tavalyi évben egyik osztálytársam nagyon szidta az egyik, akkori 11.es tanulót, és egyik alkalommal, amikor meccs volt a tesiteremben leöntötte a lelátóról egy kis vízzel is. A srác vérszemet kapott és még aznap felkente az említett osztálytársamat a szekrénysorra, amit az ő osztálytársai tudtak megállítani.

És akkor most következzen egy szintén mély téma, ami az utolsó válaszom alapján fogalmazódott meg bennem.

Szerintem az erőszak semmire sem megoldás. Se lány-lány, se fiú-lány, se fiú-fiú között. Mégis, a fiúk szeretik verekedéssel eldönteni, hogy melyikük az erősebb. Volt szerencsém egy verekedésben mindkét félnek a szemszögét megélni, volt, hogy én ütöttem és volt, hogy engem.

Természetesen nem kell igazi verekedésre gondolni, soha nem is volt életcélom, hogy egy komoly csetepatéba kerüljek. Az első történet, amit szeretnék megosztani veletek az talán 6. osztályban történhetett. Mentünk közösen ebédelni, és az egyik osztálytársam kegyetlenül felhúzta az agyam a hülyeségeivel. Ekkor jött az, hogy a fél társaságnak nem jutott kaja, mert későn mentük és elfeledkeztek a dologról, így kiosztották repetának. Végül is valamilyen úton-módon megoldásra került a dolog, és mindannyian kaptunk ebédet. Ezután az osztályfőnökünk is húzta az agyunkat, osztálytársam ismételten elkezdett magyarázni, én meg megpofoztam. Nem történt semmi baj, nekem se meg neki se, de ezután elrohantam a vécébe, magamra zártam az ajtót és elkezdtem sírni.

Sokáig gondolkoztam azon, hogy vajon miért sírtam. Miért nem voltam büszke magamra, vagy miért nem haragudtam? De egyik sem, igazából. A legjobb, amit mondani tudok arra, hogy miért sírtam, az a csalódás. Csalódtam magamban, amiért nem tudtam uralkodni az érzéseimen, és az indulatok erősebbnek bizonyultak, mint én. Csalódtam azért, mert megütöttem valakit, aki közel áll hozzám, mégha csak annyira is, mint osztálytársam. Csalódtam, amiért mindig is azt vallottam, hogy agresszió nem megoldás semmire, és én is a könnyebb utat választottam.

Miután percekig bőgtem és miután a  fél osztályom bejött, hogy mi a bajom felkeltem, megkerestem a lányt és bocsánatot kértem tőle. Ő nem haragudott rám, nem lett semmi baja sem, és megköszönte, hogy volt bennem annyi, hogy elmondtam a dolgokat. Azóta nagyon jó barátok lettünk, gyakran eljártunk délutánonként közös programokra, rengeteget nevettünk. Aztán jött a továbbtanulás, és teljesen elkerültük egymást. Más iskolába ment mint én, de a koleszunk egy volt, így néhanapján még találkoztunk. Mióta kijöttem a kollégiumból, ha szembe is jön velem az utcán nem köszön, inkább elfordítja a fejét. Megkérdeztem pár osztálytársam, velük is hasonló a helyzet. Nem igen tudom, hogy miért van ez, de ha nem köszön vissza, én nem erőltetem.

A második történet, amikor én voltam a bokszzsák. Olyan ember ütött meg, akiről nem erre számítottam. Semmilyen előjele nem volt a dolognak. Felhívott, hogy álljak meg, én megálltam a főutca és egy másik utca kereszteződésénél, ő megrángatott, kiabált velem és megpofozott. Többen kérdezték, hogy mi volt ez a cirkusz és ez az egész, én meg csak annyit mondtam a dologra, hogy hagyják, ne foglalkozzanak vele, az én dolgom. A mai napig nem értem annak okát, hogy ha valaki ideges miért máson kell ilyen formában levezetni a benne felgyülemlett haragot. Fáj és nagyon bánt a dolog, a mai napig félve beszélek vele és félek a hirtelen mozdulatoktól, bárki is teszi.

Mindenesetre mindkét történet egy életre megmarad bennem. Tanultam mindkettőből. Megtanultam, hogy az agresszió nem megoldás az indulatok csillapítására és semmilyen problémát nem old meg. Továbbá azt is megtanultam, hogy néha el kell viselni néhány pofont az élettől ahhoz, hogy biztosan tudjunk tovább lépni.

Valamiért úgy érzem, hogy kellett ez a változás. Sokkal felszabadultabbnak érzem magam, ami hihetetlenül jó érzés. Tombol bennem a lehetőségek tárháza, a tiszta lap, és ez rettentően befolyásolja a mindennapi hangulatomat is.

A mai nap viszont szem és fültanúja lehettem annak, miként változnak a hiearchiai dolgok egy átlagos 10.es osztályban, percről percre. Fizikán a mögöttem ülő társaság, akiket a barátaimnak hívok  de isten tudja miért, 45 perces keresztül képesek voltak ecsetelni, hogy mekkora nyomorék az egyik lány, aki most másik padban ül. Érdekes, én sem szívesen lennék olyanok padtársa, akik minden tettem és szavam kiforgatják és egy világi szarnak állítanak be. Jöttek a szokásos megjegyzések, hogy „hogy néz ki”, „mi ez a táska”, stb. Lehet azt mondani, hogy a féltékenység vagy az irigység beszélt belőlük, nem tudom. Nem is szeretném megtudni.

Holnap barátnőmnél alszok, szóval nem hiszem, hogy tudok bejegyzést hozni. Ez mondjuk több szempontból is mission impossible, ugyanis este megyünk ki az egyik pubba, Minimal Nightra, amit rettentően várok. Régen voltam utoljára buliban, talán januárban, és ezzel most a születésnapomat is megünnepelnénk, ami hétfőn lesz. Viszont nem szeretném azt a szintet hozni, ami a múltkori buli alatt történt. Mondjuk ez az alkoholista dolog is kapcsolódik az előbb említett osztály-hiearchia témához, úgyhogy most hozzá is csatolom.

Azt vettem észre, hogy a mi elbaszott generációnkban az a menő, ha valaki vagy minden nap vagy minden hétvégén elmegy kocsmatúrára bebaszni, vagy iszogatni, vagy vandálkodni, és még sorolhatnám. Nekem nem lételemem az, hogy seggrészegre igyam magam és az árokban fetrengjek, ugyanis az alapjába véve undorító és visszataszító, főleg ha egy lány teszi. Mindegy is. Mivel nem vagyok az a nagyon iszákos fajta, kiestem abból a pikszisből, amit az a bizonyos „felsőbb réteg” alkot az osztályban. Röhej, hogy azok, akiknek egy józan pillanatuk sincs az úgynevezett főnökök az osztályban, szarrá bombázzák a közösséget és persze övék az utolsó szó. Persze azok, akik normális életet élnek, vannak normális hobbijaik, és nem a bebaszás körül forog az életük egyetlen szóval minősíthetőek: gázak.

Ugyanis ebben a világban /legalábbis úgy vettem észre a közel 2 éves gimis pályafutásom alatt/gáz, ha 15 évesen szűz vagy és a barátnőid már elvesztették a barátjukkal (akikkel már évek óta együtt vannak). Gáz, ha nincsen egy-két totál lerészegedős, mámoros pillanatod, ahol a bugyid egyenes arányban csúszott le a benyelt pia mennyiségével. Gáz, ha nem smároltál legalább 50 gyerekkel egy buliban, mert úgy nem vagy kívánatos. Gáz, ha 15 évesen nincsen pasid, mert a mérce szerint a kutyának sem kellesz akkor. Gáz, ha nem cigizel, mert akkor jókislány vagy, és ebből visszakövetkeztethető az előbbi pont. Gáz, ha nincsen iskolai beírásod, mert akkor nyuszi vagy, véletlenül sem visszafogott és következetes. Gáz, ha nem pofázol be másoknak ok nélkül és nem szítod a vitát, mert akkor nincs véleményed és „tömeg” vagy. Gáz, ha ugyanolyan pólód van mint 3 másik embernek, mert akkor stílustalan vagy (nem baj, hogy neked is tetszik). Gáz, ha szereted a komolyzenét, mert miazmá’? Gáz, ha anyudék nem engednek el ide meg oda, biztosan konzervatívak és apácának nevelnek. Gáz, ha nem szőkíted ki a hajad úgy, hogy már a babahajad is törött legyen, mert a természetes hajszín édeskevés ebben a világban. Gáz, ha nincsen rajtad egy kiló vakolat, elvégre mi az a természetes szépség? Gáz, ha nincsen műkörmöd, a körömlakk már lejárt. Gáz, ha nincsen fekete/pasztell színű kézitáskád, a hátitáska egyenesen borzasztó, maradi, ocsmány, igénytelen és túl fiús. Gáz, ha az előbb felsoroltakból legalább egy igaz rád. Félig.

Remélem azért éreztétek azt a mérhetetlenül túláradó iróniát, amit az előző bekezdésem tartalmazott. Szerencsére azon emberek közé tartozom, akik nem előítéletesek, legalábbis csak egy minimális van bennem, ami szerintem mindenkiben megvan. Szeretek új embereket megismerni, barátságokat kötni, és ebben nem akadályoz meg az illető kinézete, stílusa, érdeklődési köre, anyagi háttere, stb.

A minap egyik osztálytársam nagyban sírt, hogy mennyire nincsenek barátai, akikre számíthat. Poén, hogy én eddig a barátomnak tartottam, ugyanis akárhányszor volt bármilyen fájdalma, én ugrottam. Viszont, amióta egyszer szükségem volt rá és röhögve rámvágta a telefont, ne kérje tőlem azt, hogy segítsek rajta. Szóval mondtam neki, hogy a barátságot nem lehet pénzzel megvenni, és lehet, hogy ez a mondatom kicsit betalált, ugyanis a mai nap alig szólt hozzám. Hiába, nem én voltam az, akit elhagyott egy teljesen ismeretlen városban a „legjobb barátnője”. De hát, az ember a saját kárán tanul, nemde?